BIOGRAFIA I.                                              Jakabffy Gabor B.

 

● Home  ● Gyermek  ● Kamasz  ● Fiatal  ● Idegenben  ● Levelek  ● Mesék  ● Hobby  ● Osztálykép  ● Tablókép I.  ● Tablókép II.

 

Gondtalan gyermekkor...

 

Előszó... A 60-as éveim elején veszem észre, hogy a múlt emlékei egyre gyakrabban jutnak eszembe. Élettörténete mindenkinek van, mert mindenki átél eseményeket élete során. A nagy emberek tetteit megörökítik a kortársak. Az átlag ember, néhány kivételtől eltekintve, nem tartja érdekesnek, rendkivülinek szürke életét. Nem ismeri fel az élet egyedi, és ezért nagyszerű mivoltát. Nincs ideje gondolatait, érzelmeit, átélt élményeit mondatokba foglalni.

 

A budapesti Semmelweis Egyetem II.számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján születtem 1949 szeptember hó 11. késő esti óráiban. A szülészeti klinika kápolnájában kereszteltek. Csillagjegyem "Szűz" az europai és "Bivaly" a kínai horoszkóp szerint. Szüleim a Gábor nevet választották számomra, amely héber eredetű és jelentése: Isten embere, Isten bajnoka. Őszi gyermek léven Édesanyám a szülést követő 3 hét elteltével kénytelen volt kora reggel szélben, esőben, hidegben a bölcsődébe vinni, ugyanis akkoriban ez volt a kismamamáknak engedélyezett szülési szabadság. Rézhenger gyárban dolgozott az Árpád hid lábánál. A személyi kultusz évei voltak, építjük az országot, volt 3 és 5 éves terv, tehát mindenkinek dolgoznia kellett. A korai közösségi életnek persze komoly hátranyai voltak számomra, mert egyik betegségből a másikba estem. Négy éves koromra már majd minden gyermekbetgséget átvészeltem. Természetesen, ez nem ment ilyen simán, mert ezalatt több időt töltöttem kórházban, mint otthon. A tüdő és mandulagyulladásokat is túléltem és extraként volt két koponyaműtétem is. Füleim begyulladtak a megfázások szövődményeként. Azóta is szorongás kisér, ha át kell lépnem a kórház küszöbét. Az a jellegzetes szag ami ott érződik, egy életen át megmaradt bennem.

 

A gyakori költözködés szinte természetes volt szüleim életében. A Márvány és Alkotás utca után az első összefüggő emlékeim az angyalföldi Gömb utcai életképeknél kezdődnek. Az ezeket megelőző korházi emlékek képtöredékei bennem homályosak, de az ott átélt negativ esemémyei miatt annál maradandóbban maradtak meg bennem. Az iskolával szemben laktunk az első emeleten, ahol háromkerekű biciklimmel karikáztam vagy éppen szépen dekorált hintalovamat ültem meg. Ez kissé sötét lakás volt, mert takarva volt a napsütéstől, magasra növő fáktól, szemben levő épülettől. Emlékeim között még ma is él Klemanovits bácsi a borbély. A mai viszonyokhoz képest, szegényesen berendezett hajópadlos üzletében mindig rend és tisztaság volt. Mig vártam soromra, érdeklösdéssel figyeltem szorgoskodását. Ahogy fente kifeszitett bőrszijon a borotvát, pamacsolta a habot, játékosan gyorsan csattogó ollóját. Hatalmasnak tünő tükrei ragyogott. Elötte sorakoztak a kis apró ezüstszinű kelyhek amelyekben a számomra ismeretlen dolgok relytöztek. Róbert Károly körúton volt a piac. Az ott terjengő szagot nem tartottam kellemesnek. Béke téri cukrászdának viszont mindig finom krémese volt. Gyermekorvosom neve is megmaradt emlékezetemben, ki dr. Czinner Antal volt.

 

Magas földszinten lakó szomszédunkat Szerencsiéknek hivták és lánya Bélus bátyámmal volt egyidős. A piros téglás tanácsháza és a templom között egy futballpálya volt annak idején ami telente korcsolyapályaként is üzemelt. Ezzel szemben a játszótér, ahol az első homokváramat alkothattam. Volt vödröm lapáttal na meg süteményformáim is. Ami talán érdekes, hogy én mindig gugólva játszottam a homokozóban, ellentétben a többi gyerektöl, akik csúsztak másztak benne. A Ceglédi úton volt az óvoda, amit nem kedveltem. Bizony sírtam, mikor Anyám reggelente hátra hagyott. Úgy 3-4 éves koromban a Dózsa mozi előtt elütött egy kerékpáros. Teherautóval vittek a közeli katonai kórházba. A nagy ijedségen és apró horzsolásokon kivül nem ért nagyobb baj. Kartács utcában akkor még istállók voltak, és én érdeklődve nézegettem az abrakoló lovakat. Féltem tölük, de ösztönösen betartottam a kellő távolságot. Felejthetettlen pillanat volt az is amikor váratlanul egy széles vállú kocsis a ló hátára feltett. Sirva könyörögtem, hogy vegyen le. Egy nyári nap emléke is él bennem amikor Apámat elöször láttam betegen. Hat nap munka után elment vagont kirakni, hogy egy kis extra jövedelme legyen családunknak. A tűző napon hordta a zsákokat és leégett annyira, hogy vagy 2 napig utána a hideg rázta. Anyám kenegette olajjal hátát. Én ez idő tájt dadogva tudtam csak beszélni, mert a sok betegség és gyógyszer, a maguk mellékhatásaival késleltették fejlődésemet. Édesanyámnak határtalan türelme volt hozzám, de Apámat irritálta a beszédhibám, és időnként rámkiabált, de attól csak a nadrágom lett vizes, nem pedig a nyelvem gyorsabb.

 

Édesapám első házasságban 3 gyermek született. Az első kettőt a sors hamar elvette tőlük, mig a harmadik szülés felesége életébe került. Első nagy szerelme lehetett, mert ha szóba is került neve, akkor mindig elérzékenyült. György bátyám Temesváron született és 19 évvel előbb látott napvilágot. A kezdeti időben Apám nővérei nevelték, majd 1942-ben áttelepedtek Magyarországra. A vékony alkatú, mindig fázos gyereket apám probálta edzeni oly módon, hogy félmeztelenül kellett aludnia, takaró nélkül. Ezt persze Gyuri mesélte később, de akkor már mosolygott. Az úttörővasútat építette Budapesten mint sorkatona, majd tiszti iskolás lett. A gyorstalpaló kiképzés idején Tatára került. Parancsnoka törvénytelen dolgokat követett el, és emiatt az alatta szolgálatot teljesitő jelöltekre is árnyék került. Tisztavatás előtt 1953-ban elbocsátották többed magával a hadsereg állómányából. Egy évre rá amnesztiában részesült, de a katonai pálya számára evvel lezárult. Dobolni mindig szeretett és alakított egy zenekart. Ebben az időben Gyuri hernyótalpas cipőt és a csőnadrágot hordott, amit Apám elitélt. Saját életét élte, nős volt, igy viselhette. Egy életen át a zene volt hivatása, kenyere. Tatabányán telepedett le és választott magának párt is. Gyurinak első házasságából 2 leánya, míg a másodikból további 1 leánya született, Olga, Györgyi és Bea. A család azóta már itt is gyarapodott.

 

Édesapám áttelepülése utáni kapcsolatában született még egy bátyam. Édesanyám 1953-ban terhes volt hugommal mikor egy késő esti órában beállitott hozzánk egy barátságos arcú, vasutas egyenruhában öltözött, mackó tipusú ember, aki izes tájszolással beszélt. Ő hozta a hirt, hogy huga, Bélus édesanyja Vépen meghalt. Mi legyen az árván maradt gyerekkel? Édesanyám szinte gondolkodás nélkül döntött, hogy nálunk a helye. A gyermeknek családra, otthonra, biztonságra, szeretetre van szüksége. Egy gyerek soha nem lehet a balsors ádozta, felelősséget vállalt érte. Béla bátyám 7 évvel volt idősebb nálam. Igen jófejű gyermek volt aminek bizonysága, hogy iskolai éveit aranyérmes tanulóként zárta. Jutalomként a Csillebérci úttörő táborban tölthetett pár hetet. Nagy elismerésnek számított annak idején, ha valaki ott lehetett. A táborozás utolsó napján a szülők is ott lehettek az ünnepélyes zászlólevonásnál. Volt trombitaszó, dobpergés és egy kis műsor is a résztvevőknek. Béla bátyám állt az úttörőcsapat élén és engedélyt kért az eltávozásra az ünnepély végén. Mindannyian nagyon büszkék voltunk rá. Aztán mindenki vihette haza a porontyát. Mikor már nagyobbacska volt, akkor a nyári szünetben aratásnál segédkezett a Vas megyei Vépen. Keresetéből öltöny, ingek és még egy hegyesorrú cipőre is telett. Nagy átérzéssel mesélte el átélt élményeit. Ő a Bolyai János gimnáziumban érettségizett és közben a Honvéd Sportegyesület atlétája volt. Nemzeti ünnepek alkalmával rendezett gimnáziumi "Béke váltófutás" csapatában is szerepelt. Otthon vasalóval, fekvőtámaszokkal és az ajtó között kifeszitett rudon húzoszkodva fejlesztette izmait. Csak az keseritette el, hogy hamar kezdett kopaszodni és a kamaszkorral járó pattanások amit különbő csodatevő krémekkel probált eltüntetni. Szeretett volna tovább tanulni, de ezt az akkori anyagi helyzetünk nem tette lehetővé. Be kellett látnia, hogy a sors nem mindenkinek ad egyformán esélyt az életben. Újpesten helyezkedett el egy gyárban dolgozni. Kapcsolatot tartotta volt diáktársaival, de ez is mint minden az életben, egyszer véget ért. Gazdagabb szülők gyermeki mind egyetemre jártak és ez fájt neki.

 

Tagja volt egy haladó gondolatokkal foglalkozó kis beszégető körnek. Havonta jöttek össze a Szent István köruti Gong pressóban. Egyszer elvitt magával, akkor én már a vendéglátóban dolgoztam. Az idealista eszményekben hivő értelmiségi társaság vegyes elfoglaltsággal birt a napi életben. Ők akkor még hitték, hogy a világot meg tudják váltóztatni és lázas vitákba bocsátkoztak egymással. Annak ellenére, hogy én más szemmel láttam es itéltem meg dolgokat, jól éreztem magamat. Én olyan körökben mozogtam munkámon keresztül ahol hamar megtanultam, hogy hatalom és a pénz az igazi úr. Bélus pár évre rá Nógrád megyében, Palotáson teremtett otthont magának. Nem panaszkodhat, mert 3 fiúval ajándékozta meg a felesége, Piroska. Gyermekei Béla, Zoltán és Gábor nevet kapták és azóta már ott sincs hiány utódokban.

 

Keresztapám, Bizsók Béla a háború után gépkocsivezető lett a Parlamentnél. Büszkén ültem be a miniszteri rendszámmal ellátott Pobjedájába, majd évekkel később Volga és Csajka autóiba. A hatvanas évek közepén derült ki róla, hogy színvak, de ezt megelőzően több alkalommal részesült kormánykitüntetésben, mert balesetmentesen vezetett. Húgom születésekor Rózsi keresztanyámnál vendégeskedtem pár napot, azaz Ő vigyázott rám. Az Alkotás utca 35 vagy 39-ben lakott, a 3.ik. emeleten. Mig ott voltam, napközben én azzal szórakoztam, hogy néztem a Déliből induló vagy érkező vonatokat, pöfögő füstős mozdonyait. A kilátást semmi sem akadályozta, ugyanis a szemközti házat bombatalálat érte az ostrom alatt és a telek még beépitettlen volt. Keresztanyám lefekvés előtt mindig megfürdetett és a konyhában egy hokedlire állítva törülközővel szárított. Egy alkalommal barátnője, Ilus is ott volt és emlékszem, hogy nagyon megijedtem, mert a 30-35 éves, érett asszonyok beszélgetes közben egyszer csak azt mondták, hogy le kellene vágni a fütyülőmből egy darabot, mert nagy. Ijedtségemen mindketten jót nevettek.

 

A család következő állomása Angyalföldön az Övezet utca volt. Két szoba összkomfortos lakás megfelelt négyünknek majd hugom születésével ötünknek is. A szemben lévő oldalon még javában építkeztek. Ott nyílt meg később a Kombinált étterem, de hamar bővült a környék üzletekkel is. Megnyílt a tejcsarnok, zöldséges, patyolat, sőt a háztartási és a fodrász üzlet is. A nagy, szürke 10 emeletes városi házak már álltak a Béke úton ahol a hozzánk közelebbiben a közért, míg a távolabbi épületben a hentesüzlet volt. Közben Gyöngyi húgom is napvilágot látott 1953-ban. Keresztelője a Frangepán utcában volt. Emi néni és férje Lázár Tibi bácsi voltak a keresztszülei. Szoba konyhás lakásban laktak az Alokotás útcában. Látógatásunk alkalmával mindig meglepett, hogy bilit láttam az ágy alatt. Aztán erre is választ kaptam. A 20/30-as években épült házak lakásainak nagy része csak közös wc-vel rendelkezett. A 70-es évek elején, udvari körfolyosós házuk első részét lebontották és ott húzták fel egészen a Márvány utcáig később a tiszti lakóházakat.

 

Mi egy 6 epületből álló lapostetős házsoron laktunk ami 2 emeletes volt. Emeletenként, ha jól emlékszem 10 lakás volt. A házak között rendezett parkok platánfákkal, amelyeknek a termését bakaszivarnak hívtuk. Volt minden második háznak közös porolója és a mosokonyha használatáért fel kellet iratkozni a házmesternél. Megszokott életkép volt a jeges, a szódas, drotos-foltos, az ószeres, szőnyeges, a köszörűs és a fagylaltos is. Az erős, muraközi lovak is megpihentek rövid időre, míg a legények izzadva cipelték kosárban a tüzelőt a pincékbe. Néha napján a wurlitzeres is megjelent a környéken, hogy a lakókat szórakoztassa néhány forint reményében. A postás görnyedten járta a környéket és a villanyszámlás is buzgón olvasta a mérőket. A rendőrnek akkor még volt tekintélye. A puttonyos, sokszoknyás parasztasszonyok ajtóról-ajtóra járva árulták a tejfölt, turót, sajtot. A parkok gondozottak voltak, a pázsit öntözve, nyírva. A virágágyak tavasztól őszig frissen ültetve. Táblák gyakorta: Fűre Lépni Tilos! felirattal, na meg a csősz is, hogy az be is legyen tartva. A játszótéren volt mászóka, mérleghinta, homokozó, és piros színű szökőkút is, ahol lehetett játék közben vizet szürcsölni. Nappal a mamák ültek a padokon, vigyázó szemüket a játszadozó gyermekseregen tartva. Este a szerelmes párok töltötték itt idejüket. Haragudott is rájuk a csősz, mert a padokba szíveket véstek és a közvilágítást is sok esetben rongálták. Persze akkor még nem értettem, hogy a kamasz fiúk és lányok miért is keresik az elhagyatott sötétebb helyeket.

 

Ahol mi laktunk, ott majdnem minden második ember katona vagy BM-es volt. Meleg, napos időben a sámlik-hokedlik kikerültek a folyosókra és folyt a pletyka. A férfiak a házak között sakkoztak, kártyáztak. A gyerekek pilinckáztak, labdáztak vagy éppen bujocskát, fogót játszottak, mig nagyobbak titokban snuroztak. Házi készítésű, csapágyas rollerekkel versenyeztek. A szomszéd ház előtt, ahol Reményiék laktak a biciglisták gyűlekező helye volt. Szombatonként a grundon, az építők munkásszállása előtt futballmérközések voltak. Visszatérő esemény volt nyaranta az eltevés időszaka is a maga jellegzetes illataival. Szorgalmasan főzték a lekvárt, lecsót és tették el télire a savanyúságot a családok. Télen a módosabbak a ház mosókonyhájában disznót vágtak. Hirforrás többnyire a vezetékes rádió volt. A nagy gombos Orion rádió zöld világtó szemét mindig érdeklödéssel néztem, miközben hallgattam a müsorát.

 

Édesanyám esténként gyakorta felolvasott meséket számunkra. Hosszabb történetet esetén azt másnap folytatta, amit hugommal mindig nagy izgalommal vártunk. Ha betegek voltunk agyunknál virrasztott. Mérte lázunkat, betakart, simogatott és imádkozott értünk. Ha javult állapotunk akkor Ő is vidámabb lett Csendes, békésen játszadozó gyermek voltam. Papír és ceruza tásaságában órákig el tudtam lenni.anélkül, hogy egy szót is szóltam volna. Szerettem rajzolni. A játszótéren, amennyire lehetett kitértem a konfrontációk elöl. Persze, azért volt rá példa is amikor betelt a pohár nálam is. Ilyen eset volt, amikor egy nálam idősebb fiú addig piszkált, míg birkózás lett a vége. Nagyon mérges lehettem, mert egyszerre annyi erő gyűlt össze bennem, hogy letepertem. A gyerekek és a folyosón könyöklő felnőttek nekem szurkoltak, ellenfelem sírva ment haza. Én jutalomból egy nagy adag fagylaltot kaptam Apámtól, amikor később beszámoltam tettemről. Büszke volt rám, én pedig magamra

Béke út, ….. Övezet utca 6/a. ….. Killián György Általános Iskola, ….. Béke utca 122/c.

 

Édesapám a 13.ik gyermek volt a családban és egyben a legfiatalabb is, ezért a testvérei Pubinak hívták. A 60-as évekre már csak négyen maradtak. Három nővére közül kettő Romániában élt, a harmadik Budapesten. Legidősebb közülük már közel volt a 70.-ik életévéhez. Édesapám több mint 25 éve nem látta az Erdélyben élő testvéreit. Én 1962-ben ismerhettem meg Paula nagynénémet, aki Temesvárról érkezett és Emma nővérénél szállt meg. Szimpatikus, kedves, őszes hajú asszony volt. Tartása korához képest egyenes volt és választékosan válogatta meg szavait. Férje a háború utáni időszakben hagyta magára,.aki egyébkét mérnők ember volt. Ő nevelte és gondoskodott György bátyámról míg Apám Bukarestben dolgozott. Unokatestvérem Jancsibá vitt le minket hozzá Tatabányára. Újonnan vett Wartburgját kesztyűvel vezette és az úton elöl ülhettem, ami nekem nagy élménynek számított akkor.

 

Paula látogatása után egy évre Olga néném is megérkezett Aradról. Ellentétben nővéreitől, akik inkább szikár alkatúak voltak, Ő gömbölyded formákkal bírt. Midkét látogatás alkalmával nagy volt otthon a készülődés. Ha szegények is voltunk, az érkező vendég ezt nem érezhette nálunk. Édesanyám is izgatott volt, hisz egy kicsit velünk együtt vizsgázott ilyenkor Apám nővérei előtt. Mindkét nagynéni kedves volt Anyámmal és dicsérték, hogy büszke lehet ránk, aminek meg Ő örült nagyon, jól esett neki. A meghitt beszélgetések közben a nagynénik ugráltatták Apámat, hol ezért hol azért. Mi gyerekek csak néztünk, mikor Olga rászolt Apámra: Pubi, hogy nézel ki? Tűrd be az ingedet a nadrágba! Apám szó nélkül betűrte. Vagy a másik eset: Pubi, igazítsd meg a képet a falon! Te nem látsz? Mindent Margitkának kell csinálnia? -értette ezalatt Anyámat. Apám azonnal megigazította a kissé megbillent festményt a falon. Vagy a másik alkalommal: Pubi miért nem borotválkoztál? Lusta vagy? Mi mosolyogtunk, de nem mertünk közben Apánkra nézni. Azt éreztük a saját bőrünkön, hogy szeret parancsolgatni, de azt, hogy neki is mer valaki parancsolni, ez számunkra új dolog volt. Első alakalommal tapasztaltunk ezt.

 

Azt csak később értettem meg, hogy családon belül is vannak iratlan törvények. Az öcsi az mindig öcsi marad. Lehet az öcsi 55 éves felnőtt, családos ember, mint akkor Édesapám volt, de nővérei szemében mindig Pubi maradt, a kis öccsük. Ez volt az utolsó alkalom, hogy viszont láthatták egymást. Látogatásukra így utólag vissza tekintve, egymástól való búcsúzásukat is jelentette, amit ők akkor bizonyára titkon érezhettek. Pár éven belül mindhárom növére elköltözőtt a "Mennyek Világába", -magára hagyva öccsüket. Apámban ezek az események mély nyomot hagytak, mert utána csendesebb, zárkozottabb lett. Titkos, belső érzéseiről előttünk soha nem beszélt. Nem tudott vagy nem is akarta, hogy szemünkben egy pillanatra is gyengének tűnjön. Nem panaszkodott és sírni sem láttuk soha.

 

A nyári szünidőket Margitszigeten töltöttem a Petöfi táborban. Ez a XIII.-ik kerületi iskolák napközis tábora volt. Hetente egyszer kirándultunk a hüvösvölgyi nagyrétre vagy sportnapon a szigeti úttörő stadionba. Minden hétfőn sorakozó, zászló felvonáshoz és pénteken ünnepélyes levonáshoz. Jól szervezett programkon belül itt el voltunk foglalva egész nap. Körletszemle, versenyek, ebéd, fürdözés, játék és nagy beszélgetések a sorstársakkal.

 

Évente vállalti SZOT beutalóval nyaralni is voltam. Első alkalommal a magam 8 évével Balatonedericsen voltam nyaralni egy úttörő táborban. Legfiatalabb lévén hirtelen nagyon sok nővérem lett egyszerre. Nagyobb lányok anyáskodtak felettem, így hát védőszárnyaik alatt nem eshetett semmi bántódásom, kellemesen telt az idő. Naponta katonásan sorakozó és szobavizit. Külön épület a fiúknak és a lányoknak. Negativ dolog csak az volt, hogy az üdülő strandja iszapos-hináros volt és napközben csak a külső dobbantos WC-ét használhattuk. A második alkalommal Esztergomban voltam nyaralni, ahol egy kollégiumban voltunk elszállásolva. Vagy 20-an aludtunk egy szobában. Rend és tisztaság és a koszt is kitűnő volt. Bejártuk a környék hegyeit és nevezetességeit. Itt tanultam meg úszni és azt is, hogy aludni mindig a jobb oldalunkon ajánlatos. Zsebpénzemből ajándéktárgyakat vettem a családnak. Életem első levelét is ekkor írtam. Az otthonról jött válasz olvasása közben nagyon boldognak éreztem magam. Azt írták, hogy hiányolnak és szeretettel várnak haza. Ez egy csodálatos érzés az életben, főleg ha mi is így érzünk azok iránt, akiket szeretünk.

 

A nyaralás utáni napok ennek ellenére mindig sírással teltek. Édesanyám örült, mert újra otthon voltam, én meg bőgtem, mert nem tudtam feldolgozni a válással járó érzelmeket. Az a tudat, hogy soha nem fogom viszontlátni azokat, akik e rövid idő alatt barátaim lettek, mindig nagyon megviselt. Ez az érzes mindig a hatalmába kerített, amikor olyan könyvet olvastam vagy filmet láttam, amelyben drámai események történtek. Ez az érzelmi érzékenység életem tartózéka, kisérője lett. Olvasni mindig nagyon szerettem. Otthon szép, nagy könyvtárunk volt, amit Édesanyám féltve őrzött. A 60-as évektől aztán folyamatosan bővült sorozatokkal. Megtalálható volt itt Jókaitól Mikszáthig, a nagy klasszikusoktól a fekete listára tett” írókig mindenki. Kedvenceim kezdetben a történelmi és a kalandregények voltak, de idővel majdnem minden könyvet kiolvastam. Bélus bátyam is falta a könyveket. Ő gimnáziumba járt és inkább a szerelmi regényeket lapozgatta. Kimenője a tanulás után este 9 óráig volt. Ő akkor már szivesebben sorstársaival a lányok társaságát kereste. Gond csak az volt, hogy kicsi lakásunkban látogatot nem fogadhatott.

 

Gondtalan szép gyermekkort éltem át, annak ellenére, hogy szegények voltunk. Mi, gyermekek egymástól örököltük a ruhákat, de volt azért ünneplő ruhánk is. Az első banánt, amit ajándékba kaptunk Früfaldéktol, 5 felé osztottuk. Karácsony ünnepe maradt számomra a legszebb emlék. Már napokkal előtte kezdődött a készülődés. Bevásárlás, sütés-főzés, és a végén az izgatott várakozás. December 24.én közösen diszítettük fel a fenyőfát, aztán nekünk gyerekeknek konyhába volt a helyünk. Csak akkor mehettünk vissza, ha hallottuk a csilingelő csengő hangját. Az ajándékok addigra már a fa alatt voltak. Szüleimmel együtt megköszöntük a Jóistennek, hogy megérhettük ezt a szép napot és hálát adtunk, hogy jó egészségellel, békes szereteben ezt megünnepelhetjünk. Nálunk szokás volt Szent Este a káposztaleves és a beigli. Az ünnep első napján egybesült sertéskaraj körítéssel mig a másodikon töltött káposzta volt a főétel, de szerepelt még a menüben finom húsleves daragaluskával és sütemény süteménnyel. Karácsonykor volt szabad az első kompotot és télire elrakott lekvárt is megkezdeni.

 

A telek is emlékezetesek maradtak. Reggelente arra ébredni, hogy az ablakok jégvirágosak és kinézve mindent fehér hótakaró borít, bizony a mai napig is romatikus látványt jelentenek ezek számomra. Egyetlen dolgot nem szerettem a télből a száraz hideget. Fázékony voltam és még dupla zokniban is majd lefagytak az lábújjaim. Az emberek nyakukat behúzva siettek a csikorgó hidegben a munkahelyükre, míg a gyerekek az úton csúszkálva értünk az iskolába. Előkerültek a hócipők is. Mire mi elidultunk otthonról, addigra itt-ott már a járdákat leszorták salakkal. Dolgoztak a hólapátok és mi, gyerekek kerestük a szűz havat, ahol még senki nem járt. Az iskolában felmelegedtünk és a szünetben rohantunk ki az udvarra. Voltak ádáz hócsaták, de olyan eset is volt, hogy a nagyobb lányok elkaptak pár merészebb hogolyózót és alaposan megfürdették a hóban. Egyszer ezt én is a saját bőrömön tapasztaltam. Még az alsónadrágom is átázott, és bizony utána óvatosabb lettem. Otthon pattogott a tűz a kályhában és körülötte száradt a frissen mosott ruha. A cipők is kellő távolságban ott tértek magukhoz. A nagyobbak jégpályát csináltak a házak között és a szánkok is előkerültek a pincékből. A kémények mindenfelé füstöltek és még sötétedés után is volt élet az utcákon, igaz, azt én már csak belülről nézhettem.

 

Megéltem én is azt az időt, hogy több kenyér mint kolbász. Tea citrompótlóval és fokhagymás pirítós vacsorára. Gyakorta zsíros, lekvároskenyér és főzelék üresen, esetleg egy tükörtojással. Hétvégén jutott csak hús az asztalra. Hétköznapokon az egyszerű rántott levesek minden fajtája. Veszekedések is voltak nálunk, de ez többnyire mindig miattunk. Ahol 3 gyermeket kell nevelni és pénz csak módjával, bizony az ma sem könnyű.

 

Mi gyerekeknek azért voltak tiltott dolgok is. Vitrines szekreterünk alsó fiókja számunkra mindig csukva volt. Édesapám ott örizte bélyegalbumait amit renszeresen bövitett új sorozatokkal. A családi dokumentumok is itt találtak otthonra egy fekete szinü faragott ékszerdobozban na meg Édesanyám aranykötésü emlékkönyve is itt lapult. Időnként fellapozta és mi gyerekek ámulattal halgattuk annak egy-egy oldalának történetét. Az első oldalon szüleinek szeretettel irt tanácsait lehetett olvasni. Voltak benne szép versek, idézetek és müvésziesen rajzolt képek. Itt volt Szenczy Molnár Albert kézzel irt imakönyve is ami generációról generációra öröklödött. A másik tiltott kis szekrényke a falra akasztva a konyhában. Édesapám borotválkozó készletét őrizte. Vasárnapomként szinte megbüvölve néztük ahogy fente a borotváját a bőrszijon, szappanozta pamaccsal arcát és befejezés képpen timsóval reparálta simára borotvált arcát. A kölninek is kellemes illata volt és mi gyerekek azt ellenőrizve csattanó puszival nyugtáztuk. E szertartás végén minden vissza lett pakolva és fordult a kulcs a zárban.

 

Vasárnapi séta a körúton eseménynek számított. Nagyobb élmény volt az állatkert, cirkusz, vidámpark, strand a Dagályban vagy éppen vízibusszal Pünkösdfürdő is, de ez már ritkábban. Ha egy kicsit jobban ment anyagilag, akkor maszeknál a Béke út másik oldalán fagylalt, francia krémes de ezek már jutalomnak számítottak. A kis kunyhó a környék kedvence volt. Megszokott program volt a Farkasréti temető látogatása is, ahol nagyszüleink voltak eltemetve. Érdekes érzés volt az is amikor villamossal Budára utaztunk. Itt minden valahogy nyugodtabbnak tünt. Nem volt az a zsufoltság, több volt a zöld és mintha az itt elő emberek is mások lettek volna. Meghitt látvány volt halottak napján a sok ezer egő mécses látványa. A temető varázslatos nyugalmat sugárzott. Itt mindig úgy tűnt számomra, mintha az idő kereke megállt volna. Csend és békeség vette körül az ott nyugvokat. Madarak csiripelése és tücskök ciripelése volt csak a hátter nesz. Egy ilyen látógatáskor meglepetésünkre már nem találtuk a református fejfás sírhalmot. Szanálták a részt, lejárt a 20 év. Édesanyám leült velünk egy padra és sirt. Minket is meghatott a látvány és mi is sirtunk. Mi gyerekek akkor még nem értettük egészen mi is történt, de nagyon sajnátuk Anyut. Szülei felnagyitott fényképe egy életen át a falon függőt. Nagyszüleinket nem ismertük, de mindig tisztelettel tekintettünk a képre. Szeretettel beszélt Róluk és ez elég volt nekünk gyerekeknek. Mi nem ismertük azt az érzést, amivel egy nagyszülő gazdagitani tudja utódait.

 

Gyöngyi húgommal jól kijöttem, habár időnként veszekedtünk. Ő volt a legfiatalabb, ráadásul még lány is és így a család kedvence is. Neki kellet, hogy mindig igaza legyen. Bélus bátyánkat nem zavartuk, ha tanult. Este lefekveskor viszont szívesen vettük ha mesélt valamit nekünk. Jó fantáziával bírt és bizony volt, hogy óvatosan csuktuk le a szemünket. Egy időben volt cicánk is. Gyöngyi lehetett úgy másfélkét éves és a macska, ha tehette, akkor menekült előle, Ő meg ment utána, és húzta-vonta a szegény állatot ahol érte, fülénél-farkánál. Segítséget kérő nyávogással adta tudatára mindenkinek, ha húgom a közelében volt. Aztán egy reggel nagyon betegen jött haza a nagy vadász. Mérgezett húst ehetett a pincében, és ezzel vége is lett cica életének. Az egész család megsíratta. Gyöngyi az iskolát a Thëlmann úti leányiskolában kezdte. Jó zenei hallással született. Tanult hegedülni és énekelni is nagyon szépen tudott, a szolfézs számára gyerekjátek volt. Édesanyám jött értünk az iskolába. Elöször engem, majd együtt hugomért mentünk a szomszédos iskolába. Ez a napi séta 20-25 perc volt mire haza értünk. Közben a nap eseményeit mesélgettük. Egy napsütötte délután valaki megelőzőtt minket és zene szólt nála valahonnan. Mivel semmit nem láttam csak hallottam, igy nagyon elcsodálkoztam. Ez idő tájt jelentek meg az első zsebrádiók. Úgy 10-11 éves lehettem.

 

Egy alkalommal a Beloianisz gyár is szervezett napközis tábort az ott dolgozó szülők gyermekeinek. A Fehérvári úti művelődési ház volt számunkra berendezve. Gyermekpszichologusok voltak a tanárok, felvigyázók. Jó idő esetén a Kábel művek strandján tölthettük időnket, borús napokon filmet vetítettek, játékos versenyeket szerveztek számunkra. Az üzemi konyha látott el minket ebéddel. Minden reggel 5 órakor keltünk húgommal és a fél várost átutazva a zsúfolt villamosokat váltva mire oda értünk. Munka után aztán ez a hercehurca ismétlödött. A pszichologusok tesztelték a gyerekeket. Érdekelt a munkájuk és sokat kérdezgettem tőlük. Ők elmesélték nekem, hogy ok tudnak következtetni a rajzból a gyermek lelkivilágára, az otthoni körülményeire. Békés, nyugodt gyermek pasztel színeket használ színezésnél mig a vert gyerek képeiben sok a piros. Kompoziciójában nincs harmónia és a szülők kezeit magasra emelve, ütésre készen ábrázolja. Az is sokat elárul, hogy ki hogyan reagál, ha kérdeznek tőle valamit? Az arc és a test jeleiből is lehet olvasni. Kesőbb olvastam ilyen témával foglakozó könyveket, mert ez a téma érdekelt.

 

Húsvét is mindig kellemesen telt. Ha későbbre esett, és az időjárás is kedvezett, nyílt a hóvirág és a gyöngyvirág is. Előtte mindig a feje tetejére állt a lakás, mert mindennek csillognia kellett. Előző este a kuktában főzve lett a sonka. Reggel a sonka mellett a melegített debreceni kolbász, fött tojás, frissen reszelt torma, mustár és természetsen nekünk gyerekeknek kalács és kakaó is elkészitve az asztalon állt. Szerényebb ajándékokat kaptunk, mint karácsonykor de nem is ez volt a lényeg. A locsolkodás volt az, ami inkább emlékezetessé tette ezt az ünnepet. A lányos mamák büszkén nyitották ajtaikat és a kis versike elmondása után, szabad volt locsolni. Kaptunk festett tojást, aprópénzt és volt ahol süteménnyel is megkináltak minket. Bélus bátyámmal jártam a telepet. Ő már nagyobb volt és akadt olyan család is ahol házi készitésű likörrel is megkinálták mig engem málnászörpel Mire haza értünk már várt minket az ünnepi ebéd. Délután többnyire felkerekedett a család és látógatóba mentünk, mert ismerösöknek, rokonoknak sem volt szabad elhervadnia.

 

Édesanyám újra munkába állt. Először a Kontakta, majd a Bláthi Ottó villamos gépgyárban lett adminisztrativ munkaerő, pontosabban gyors és gépíró a titkárságon, majd a személyzeti osztályon. Az ötödiket ismét a Killiánban folytattam és napközibe a Tomoriba voltam napközis. Második alkalommal lettem komfrontálva a szerelem érzésével. Bacsa Ágnes lett szememben a nagy Ő. A gond csak az volt, hogy Ő nem igy érzett felém. Neki egy másik fiú volt szimpatikusabb. Igy hát engem a csalodás örölt belülről. Sajnos a két iskola közötti ingázás eredménye az lett, hogy a zongora órákra már nem jutott idő. Hatodikos koromban lakáskulcsot kaptam, és a Kombinált étterembe jártam ebédelni jegyre. Ha volt egy pár fillérem, akkor sültkrumplit rendeltem extrának.

 

Nagy Laci volt a barátom a József Attila térről. Az ő segítségével tanultam meg biciklizni. Egyik alkalommal, mivel édesapja katonatiszt volt, megmutatta apja pisztolyát és újságolta, hogy reggel már lőtt is vele galambokra. Pár nap múlva kiderült a dolog és az Apja bizony nem dicsérte meg érte. Lacival együtt jártunk mindenhová. Mentünk moziba, fürödni a kis Dunára és örültünk, ha a lányok észrevettek minket. Patály Laci es Gál Tibor is jó barátaim voltak. Pingpongoztunk házuk mosókonyhájában és lábteniszeztünk az útcán. Győjtöttük vasat, papirt és vittük a MÉH”-be. Kapott pénzből moziba mentünk és néha titokban elszívtunk egy-egy cigarettát is. Az üres üvegeket is visszaváltottuk megkérdezés nélkül. A sok szabadő az osztályzatokon meglátszott és bizony Apám elővett érte. Nem voltam vert gyerek, de időnként azért megkaptam a magamét, ha kiérdemeltem. A nadrágszíjból kijutott Bélusnak is. Nem volt alkudozás és az utolsó szó sem lehetett a miénk. Igy utólag vissza gondolva talán lehetett volna egyet mást, másképpen is lerendezni, de Ő ennél szigorubban volt nevelve és nem ismert más mószert.

 

Szomszédaink között néhány családnak már volt televíziója. Édesanyám meggyőzte Apámat, hogy a gyerekek érdekében jó volna ha nekünk is lenne, na meg haladni kell a korral. A zongorát eladták és az árából egy fekete-fehér, Tavasz márkájú, szobaantennás televíziót vásároltak. Az első időben nagyon gazdaságosan üzemeltettük. Azért a népszerű sorozatfilmeket nézhettük, Robin Hood”. Amikor a Hosszú forró nyár” cimű filmet sugározta a televízió, akkor Budapest utcáin nem lehetett egy embert sem látni. Az első Euróvíziós közvetítés, élő adásban futballmérközés, szilveszteri kabaré mind-mind újnak számított. A televizió megjelenésével hirtelen nagyon sok informació kerult otthonunkba. Aztán ez is, mint minden az életben megszokott dologgá vált.

 

Úgy általában, mint mindenhol az iskolákban, az osztályon belül is kialakul egyféle kasztrendszer . Érdekes, hogy az emberpalánták már ebben a korban a felnőttek beavatkozása nélkül csoportosulnak. Kialakul egy sorrend, mint például: ki a legősebb? -ki az, akivel nem jó kikezdeni? -kivel érdemes barátságban lenni? Egy fajta érdekkapcsolatok láncrendszere. Van vezető típusú, jó stratéga, udvari bohóc, futár. Nem utolsó sorban van olyan is, aki szólista, mert őt nem fogadja be egyik csoport sem. A vagyoni és a társadalmi rangkülönbség is megjelenik ebben a gyerekvilágban. Ki mit uzsonnázik? Milyen a tornafelszerelése? Milyen játékai vannak? Milyen a színes ceruzája, tolltartója, táskája és milyen a radirgumija? Az otthon szelleme nagymértékben befolyásolja az előbb említett dolgokon kívül a faj és a státusz ismereteivel a gyerekeket. Ha nem is negativ értelemben, de megjelenik a cigány, zsidó, sváb, bocskoros, vadrác kifejezés is. Kivel barátkozhat a gyerek és kivel nem.

 

Az iskolás évek alatt évente többször kötelező mozi látógatása is be volt iktatva a tanrendbe. Ilyenkor az egész iskola felvonult osztályonként a József Attila kulturház elé. Az ültetés bizony időbe tellett. Mire kezdődőtt a film, igen csak nagy volt a zsibaj a nézőtéren. Kicsik elöl, nagyok hátul. Többnyire háborús orosz filmek voltak ilyenkor vetitve. Vissza térő program volt a Mezőgazdasági Kiállitás is. Külön villamossal vittek minket a helyszinre és ez egy egész napos kirándulásnak számitott. Mint városi gyerek ez mindig érdekes programnak számitott nekem. Sokan közülünk itt látotott elöször élő háztáji állatot. Bizony keresztett vetett titokban a tanár, mikor késő délután épségben vissza érkezett velünk és az iskola előtt várakozó szülők vihették haza porontyaikat. Otthon aztán folytatodott az izgalmasmál izgalamasabb események mesélésével a kirándulási beszámoló, állatokkal kapcsolatos apró történetek. Mikor már nagyobbacska voltam akkor érdekes programnak számitott a B.N.V. azaz a Budapesti Nemzetközi Vásár is a Városligetben. A pavilonokat látógatva azon versenyeztünk mi gyerekek, hogy ki tud több és szebb reklámot össze gyüjteni. A sok technikai újdonság közül talán a biztonsági filmkamera ami akkor megfogta figyelmemet. Tetszett, hogy a monitoron vissza láthatom önmagam egy eddig ismeretlen dimenzióban.

 

A váltózás kora nálam hamarabb kezdődött, mert már 12-13 éves koromban kezdtett mindenem pelyhesedni. Kicsit finoman fogalmaztam, de az arcomon ez már igazi szakáll volt. Akkor ez zavart és szégyeltem. Nagy pillanat volt számomra, amikor először kaptam borotvakészletet a hozz való ecsettel, szappannal, krémmel, kölnivel ajándéknak. Nagyon büszkén mentem másnap iskolába frissen borotvált képemmel. Az osztálytársak irigyeltek érte. Évekre rá előnyöm is származott szőrös mivoltom, mert ha pár napig nem borotválkoztam, 16 éves koromban már beengedtek a 18 éven felüli filmekre.

 

Apám reakciósnak volt elkönyvelve, bár ez sem egészen így volt. Ez a megbélyegzés mégis megpecsételte jövőjét. Voltak nézetei, melyet nyiltan vallott és ez elég volt ahhoz, hogy egy életen át nem jutott elöbbre. Pedig Ő is építette az országot. A totózás és a bélyeggyűjtés jobban érdekelte, mint szemináriumokon ülni, hallgatni és tapsolni. Fiatalon, valószinű, Ő is sok mindent szeretett volna megvalósítani, de a tanulás nem volt az erős oldala. Késői gyermekként született, sorrendben a 13.-nak Trianon után a magyarságnak nem volt rózsás jövője Romániában. Korán nősült és felesége elvesztése után, magára maradt egy kisbabával, akit nővérei neveltek. Erdélyben nem talált munkát, így hát lement Délre és Bukerestben dolgozott egy ideig az ottani Beloianisz gyárban. Erős ember lévén uszályokat is pakolt-üritett és a gátépitésnél is dolgozott. Bokszolt és bírkozott nehézsúlyban és mackó típus lévén, minden társaságban kedvelték, ahol megjelent. 1942-ben, amikor Erdélyt újra idecsatolták, átjött Magyarországra. Kereskedett ezzel-azzal és az ostromot is túlélte. Mikor Édesanyámat megismerte, és elvette akkor fix állást vállalt a család fenntartásának érdekében. Így került a budapesti Beloianisz gyárba, ahol heti hat napot dolgozott. Reggel fél hatkor kelt és este 6 óra körül érkezett haza. Angyalföldről utazott villamosról-villamosra a majd a hévre is átszállva mire megérkezett a Fehérvári úti gyárba. A Fradinak drukkolt.

 

Béla bátyam a Kispestiek szurkoló táborához tartozott, ugyanis Ő igen baloldali gondolkodású volt és hitt is benne. Gimnázista évei alatt a Budapesti Honvéd atlétikai szakosztályának a sportolója volt. Tiszti iskolára jelentkezett az érettségi után, de az utolsó orvosi vizsgálaton fájdalmára kiesett. Jó fejű gyerek volt, de sajnos a szüleimnek nem volt annyi jövedelmük, hogy egyetemi tanulmányait fedezni tudják, Apámanak már csak pár éve volt a nyugdíjig, de a fizetése az átlag alatt volt. Gyárban vállalt munkát, majd vidékre ment dolgozni, ahol végül is tanári állást kapott. Rövid ideig a bányában is dolgozott. Egy idő után megjelent nálunk és bemutatta a menyasszonyát Piroskát aki tanárnő volt. A családból csak Apám volt a lakodalmán, pedig szerettünk volna mi is ott lenni, de szűkös anyagi helyzetünkből nem futotta. Volt egy időszak, amikor Pesten dolgozott és csak hétvégeken utazott családjához Palotásra. Édesanyám albérleti szobát szerzett a házban számára. Mi akkor négyen laktunk egy szobában. Aztán úgy alakult a helyzet, hogy az otthonához közelebb talált munkát. Sajnálatos balesete után a Csepel művek leányvállalatánal adminisztrativ munkát vegzett annak személyzeti osztályán és közben három fiát nevelte.

 

Nem voltam vallásosan nevelve, de Isten kérdését Édesanyám úgy értette meg velünk, hogy az bennünk él. Ha látatlanul elfogadjuk és hisszük annak létét és bízunk benne, akkor az élet nehéz pillanataiban mindig segítségünkre lesz. A demokráciában nem volt kimondottan előnyös templomba járni, de Karácsonykor a csikorgó hidegben azért igen sokan siettek, hogy le ne késsék az éjféli misét. A Jász utcai katolikus templom a sötétség leple alatt, igen csak megtelt. Ünnepek tájan a család felkerekedett és részt vett a Böszörményi úti református templomban tartott Istentiszteleten. Nekem ez mindig családiasabbnak tűnt, mint a katolikus szertartás. Édesanyám járt ide a szüleivel. Nagyapa aktív tagja volt a gyülekezetnek, és talán még most is ott van az a kehely, amelybe a neve is bele van vésve.

 

Gyöngyi húgom őnként a láztól begörcsölt, és ilyenkor elvesztette az eszméletét. Talán 9 éves lehetett, mikor megállapították az orvosok, hogy a baloldali veséje a gond és emiatt vannak a rosszullétek. Zsák vesével született, ami gyakorta begyulladt. Wondra professzor operálta az Üllői úton, és a 6 órás műtét alatt Édesanyám megőszült az izgalomtól. Felmondta állását és lakáscsere útján házfelügyelői munkát vállalt, hogy húgomra jobban tudjon vigyázni. Bizony, csak később fogtam fel, hogy ezzel mekkora áldozatot is vállalt tulajdonképpen. Az úri leánynak nevelt asszony szedte a lakbért, éjjel nyitotta a kaput és intézte a lakók ügyes-bajos dolgait. A Mező Imre úton laktunk, a Kerepesi temetővel szemben a nagy városi házban. Több mint 500 ember élt itt, ebben körfolyosós kolosszeumban. Lakásunk az angyalföldiez képest kisebb lett. Fapadlós volt a szoba és keramik köves a konyha, és csak annyi hely jutott mindenkinek, hogy ülni vagy feküdni tudott. Édesanyám reggelente hozta nekünk a sarki tejcsarnokból a zacskós tejet, friss kiflit, zsemlét, hogy soha se induljunk iskolába vagy munkába üres gyomorral.

Jakabffy trio…..Gábor, … Gyöngyi, … Béla.

 

Epilog… Mielőtt a történetet folytatnám, ide kívánkozik néhány mondat. Azota eltelt több mint 40 év. Egy szép, napsütötte tavaszi vasárnapon végigsétáltam a régi helyeken, ahol nevelkedtem, ahol boldog gyermekkoromat töltöttem. Metróval mentem a Gyöngyösi útig ami annak idején még nem volt. A gyárak helyén, a Váci úton most a DunaPlaza új épülete ragyogott. A Madarász utcai gyermekkórház elött lévő parkban, a padokon alvó hontalanok képe meglepett. A sarkon már nem volt ott az a fabodé, ahol málnaszörpöt és krokodil nyalókát árult annak idején egy őszhajú asszony. Tripolisz eltűnt, és a helyén lakótelepi házak magaslattak. A József Attila téren a fák nagyobbak lettek. A kultúrház épülete már idegennek tűnt számomra, pedig gyermekkoromban sokat megfordultam ott, sok szép filmet láttam. A Killián György úti iskola nem változott külsőleg. A parkok viszont mintha gondozottabbak lettek volna annak idején.

 

A házak között sétálva valami furcsának tűnt. Ajtók csukva voltak és rácsok éktlenkedtek mindenhol. Nem lehetett érezni a készülő vasárnapi ebédek illatát és a házak között sem játszottak gyermekek. Az ajtókra pillantva a régi nevek jutottak eszembe: Romvári, Galántai, Makovics, Maklári, Dede, Posfai, Németh, Roth, Fodor, Szilasi, Fáhn, Rajki, Répási, Lörinczy, Gál, Szabó, Urbán, Ország és még sorolhatnám a házban lakók névsorát. A pillanat töredéke alatt a nevekkel arcok, személyek elevenedtek meg elöttem. Érdekesnek találtam, hogy ennyi év után ezek így megmaradtak bennem. Öszintén bevallom, ha valaki megkérdezné tőlem szomszédaim vagy volt kollegáim nevét az utóbbi évekből, bizony gondban volnék a válasszal. A Kombinált étterem bezárt és a kocsma előtt sem álltak söröző családapák, akik a délutáni meccseket elemezték volna. A környék kihalt és szokatlanul csendes volt.

 

Aztán egyszer csak zongora is került a lakásba. Zichy grofék angol gyártmányú körpáncélos zongorája került otthonunkba, melyet Édesapám vett vidéken. Egy szérűben volt elrejtve előzőleg. Édesanyámat úri hölgynek nevelték a háború előtt és a Baár–Madas Református Gimnáziumban érettségizett Budapesten, a Lorántffy Zsuzsanna utcában. Jónevü intézmény volt a maga korában. A felső tizezer taníttatta itt gyermekeit. Külön órákon hangszeren is megtanultak játszani a diákok. Tanultak lovagolni, teniszezni és a társasági élethez szükséges nyelveken is beszéltek azok akik itt végeztek. Édesanyám nagyon művelt és olvasott asszony volt. Mindig szeretettel beszélt leánykoráról. Az iskolai szüneteket nagyszülei birtokán töltötte. Unokatestvéreivel hintón járták be a környéket, vagy ahogy ők nevezték egymás között azt: homokfutó. Édesanyám szépen tudott zongorázni. Kedvenc melódiája a Gyertyafény keringővolt, de játszott klasszikust, operettet és tüzes ritmusú notákat is, ha szépen megkértük.

 

Még nem tudtam irni olvasni, amikor már kottát tudtam olvasni. Ugyanis szüleim jóvoltából magán órákat kaptam Évi nénitől. Szép, sőke lány volt, aki a Zeneművészeti Főiskola utolsó éves hallgatója volt mig férje ménök ember. Egyszer amikor órára mentem, becsöngettem majd a levélnyiláson bekukucskáltam egy pillanatra meztelenül láttam őt. Mire kinyitotta az ajtót, addigra már pongyola volt rajta. Nagyon szégyelltem magam, de ez kép sokáig megmaradt bennem. A szomszédos ház első emeletén lakott egy 20 év körüli szöke lány aki valahol szépségversenyt nyert. Egy érdekesnek tünő vonzódást, egy megmagyarázhatatlan bizalmat éreztem iránta. Ha megláttam, mindig rohantam elé. Ö felkapott, megölelt és puszit nyomott az arcomra. Lehettem úgy 5 éves. A ház előtt álló kamaszok irigykedve vigyorogtak és kétértelmű megjegyzéseket tehette, amiket viszont én nem értettem. Egyébként szigorúan voltam nevelve és csak módjával kószálhattam az utcán. Ebéd után következett a pihenő és 8 órakor, az esti mesével a nap is véget ért számomra.

 

1956-ban kezdtem iskolás éveimet. Édesanyám kisért és jött értem iskola végeztével, első osztályos koromban. A forradalom idején, hála Istennek, nem sok esemény történt környékünkön. Édesapám távol volt tőlünk pár hétig, mert Budán, a Fehérvári úton a Beloianisz gyár őrségében vállalt szerepet. Kósza hírek jöttek mentek, hogy mi is történik Budapest egyes helyein. Édesanyám bizony aggódott Apuért. Aztán egyszer csak megjelent egészségesen, egy zsák almával és pár kiló kenyérrel. Vele ismét teljes lett a család. Jöttek hozzá a szomszédok, hogy a friss hireket hallják, hisz Ő a városból jött. Kérdezték, hogy igaz ez vagy az, mit látott? Minket gyerekeket kiküldtek ilyenkor a szobából, hogy ezzel is védve legyünk a külvilág borzalmaitól. A közért előtt egyszer a pótkocsis katonai teherautóról libát osztottak. A vége az lett, hogy a tömeg pánikba esett, és megrohanta a kocsit. A jótékonykodás a szerencsétlen katonatisztnek pár fogába került. Bátyám Béla, aki akkor 15 éves gimnazista volt, két libával jött haza. Kenyérért a Petneházi utcába mentek az emberek, mert a közért zárva volt. Hallottam, hogy ott lövöldözések is voltak és a Béke téri Sztálin szobrot is ledöntötték. Emlékszem, hogy az úton orosz tankok vonultak hosszan az újpesti vasúti híd védelmére és közben a csövek a házakra irányultak, aminek következtében levonultunk a pincébe. Az asszonyok nagyon dühösök voltak (vagy csak ezzel próbálták elrejteni aggodalmukat), mert a férfiak tovább ultiztak fent a lakásokban, vagy éppen a Szabad Európa rádión hallgatták a fejleményeket. A sok katona és rendőr nagy része otthon lapított, civilben. Volt amikor kerékpáros nemzetőrök keresték házról házra az ávósokat, de senkit nem adtak ki a lakók. Egy este pancélos járművek álltak meg a házunk előtt, egy század katona kiséretében. Ország Róbertnek hívtak a tisztet, aki családjától jött elbúcsúzni, mert a Parlement őrzésére kapott parancsot. Idővel aztán rendezödtek a dolgok, jött az új kormány és ez jelentette azt is, hogy pár katonatiszt búcsúzhatott az egyenruhától. Ő vagy parancsnoka rosszul választott és ez elég volt ahhoz, hogy menesszék a hadseregből, sőt egyesek örülhettek ha ennyivel megúszhatták.

 

Ehhez a részhez még annyit fűznék hozzá, hogy a történtek nem juttak el a tudatomig, nem éltem át mélyebb traumát okozó dolgokat. Később láttam ezekkel kapcsolatos dokumentum filmeket a híradó moziban. Az emberek csak suttogva ejtettek ki Maléter Pál és Nagy Imre nevét. A rádió székházának elfoglalása, a Corvin köz, az Üllői úti harcok, nyitva a nyugati határ. Ezek mind ismeretlen fogalmak voltak számomra. Mindszenty bíboros körül legendák születtek, és az újság sem az első oldalon közölte késöbb a Rácz per részleteit. Akasztások az Andrássy úton és véres hadjárat a Tisza Kálmán téren, nekünk ott a Rákospatakon túliaknak, Angyalföldön élőknek nagyon távoli események voltak. Részleteket ezzel kapcsolatosan csak 7 évvel később hallottam az osztálytársaimtól, akik a VIII. kerületben, a Tisza Kálmán tér környékén laktak. Az igazat megvallva, mint gyermeket akkor az foglalkoztatott, ami közvetlenül érintett, és ami körülöttem játszódott le. Mi mozog a fűben, miért különbözőek a lepkék, miért száll a darázs a virágra, miért nem tudok verebet vagy galambot fogni és miért fúj a szél?

 

Szomszédunk Moszkvában volt első titkár, kinek fiával, Lörinczi Jánossal jártam egy osztályba. Egy alkalommal meglepett minket egy meghívóval, amely az április 4.-.i felvunulásra szólt. A dísztribünről nézhettem végig Édesanyámmal a katonai parádét. A szépen beöltözött Rákóczi iskolások nagyon tetszettek. Killián György úti iskolából maradt nevek: Csapó Gusztáv igazgató, Ági néni a felsősök szexi tanárnője, Szönyi a tornatanár, beceneve Pubej volt. Svejk a fizikatanár, Gabi néni az alsósok testnevelő tanárnője mig Ági néni az énekkar vezetője. Jenő bácsi az igazgatóhelyettes teológiát végzett Sárospatakon és emiatt mindig csak helyettes maradt. Édesanyámmal volt sok közös ismerősük. Nagybányai Nagy Zoltán becenevén a Pipás a rajztanár volt. Karcsi bácsi a gondnok, akinél rumos cukrot, kiflit, balaton és gránit csokoládét lehetett venni. Nem utolsó sorban Kenézlői Gizella tanitó néni, akinek köszönhetem a betűvetés titkát, segitségével megtanultam irni és olvasni. Szép és gondtalan időszak volt. Az iskolában készített apró kézimunkákat, rajzokat otthon sokáig megőrizte Édesanyám.

 

Életnek ebben az őszakában szüleimtől kapott elismerés, törődés, melegség alapja lett jellemem kialakulásának. Gyermekkori játékaim közül nagyon ragaszkodtam egy játékmackóhoz, amely 10 éves koromig velem aludt. Óvodás koromtól nagyon szerettem rajzolni és később az olvasás is kedvenc időtöltésem lett. Gyakran vettem részt gyermekrajzpályazatokon, ahol díjakat is nyertem. Nyomdai játékomat is évekig őriztem. Egészen apró dolgoknak is nagyon tudtam örülni. Egyszer Karácsonykor váratlanul megjelent Tatabányáról bátyám a feleségével, Borival, és egy fémből készült technikai játékkal lepett meg. Béla bátyám egy kisvegyész játékot kapott sok pipettával és porokkal, míg a húgom, Gyöngyi az első alvóbabáját ölelhette magához. A Mikulás is kapott tőlem levelet minden évben. Ezek emlékezetes és izgalommal teli pillanatok voltak életemben. Gyöngyi húgommal közösen állitottuk össze a listát, hogy mit szeretnénk kapni. Azt is megírtam minden alkalommal, hogy jó gyerekek voltunk. A levelet sötétedéskor az ablakba tettük, ami reggelre onnan eltűnt. Boldogan újságoltuk Anyúnak reggelizés közben, hogy itt járt éjjel a Mikulás. Béla bátyám és Édesanyám mosolyogtak. Hittünk benne és ez akkor számunkra jó dolog volt.

 

Szomszédunk fia elektromos játékvasútat kapott karácsonyra. Anyú engedélyével megnézhettük húgommal, de a lelkünkre kötötte, hogy ne nyúljunk semmihez. Nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy újat tudtunk volna venni, ha esetleg valamit elrontunk. Persze már akkor is volt akinek volt mit a tejbe aprítania”.

 

Izgalommal és aggodalommal teli időszak köszöntött a családra, amikor Édesanyámnál az orvosok megállapították, hogy a méhében, a második szüles után, egy teniszlabda nagyságú daganat alakult ki. Hála Istennek, nem engedte, hogy megoperálják, és még vagy 30 évig élt ennek a tudatával. Pár napra befeküdt a kórházba kivizsgálásra, és ezalatt Édesapám látta el az otthoni teendőket. Paradicsomlevest főzött nekünk, amiben a hagyma odaégett és bizony majdnem sírva ettük meg, mert nemet mondani nem mertünk.Évekig emlegettük ezt az esetet, de akkor már nevettünk rajta.

 

1961-ben egy házzal odébb költöztünk a Béke utca 122/c II. emeletére, de a lakásunk itt már egy szobával kevesebb volt. Igy hát az iskolában napközis lettem én is mint sok más gyerek akiknek szülei dolgoztak. Az alagsorban volt az ebédlő és a földszinten termünk. Felügyelett alatt itt készithettük el a másnapi házi feladatunkat. A negyediket osztályt a Thëlmann úti napközisben folytattam, amely akkor kisérleti jelleggel vegyes tagozatú volt. Kajcsa Jòzsef volt az osztályfönök és Ördög Gáborné a napközis felvigyázónk. Hollay Keresztély az énektanárunk aki csak nagy nehezen tudott velünk zöldágra vergödni. Itt szerepeltem először filmben és az első gyermekkori szerelmem is itt született. Az óra alatt leveleket és pausz papirt küldtem ajándékba neki és az udvaron mindig neki dobtam a labdát, ha játszodtunk. Egyik alkalommal rajta kapott felvigyázónk, hogy páran mi fiúk a "Nemi Életünk" című könyvet lapozgattuk. Annyira el voltunk foglava, hogy senki nem vette észre a veszélyt, lebuktunk. Nagyon meg voltam ijedve, hogy most mi lesz? Édesanyámnak adta vissza a könyvet iskola végeztével. Nem haragudott és Apám sem lett mérges rám, csak annyit mondott, hogy egy kicsit korai az ilyen dolgok iránti érdeklődnöm és inkabb a tanulással foglalkozzak. Édesanyám a vacsora készítése közben megkérdezte, hogy mire vagyok tulajdonképpen kiváncsi? Nagyon zavarba jöttem, de kérdeztem és választ is kaptam. Igazából az ott látott meztelen női képek látványa ami érdeklödésemet megfogta, de ezt nem mertem mondani.

Fiumei volt Mező Imre út 21 - 23.

 

Az elemi iskolában nem voltam élsportoló, az átlaghoz tartoztam. Labdajátekokban kapus vagy hátvéd voltam. Felső tagozatos koromban osztályozásra futottuk a 60 métert. Szerettem volna csodálatra méltó eredményt elérni és még 10 métert sem tettem mikor izomhúzódástól szenvedve vágodtam el, estem össze a salakos futópályán.. Az erőnek nagy jelentősége van a fiúk világban. Az osztályban az első 5 között voltam és igyekeztem is megtartani helyemet. Nyolcadikos koromtól pár évig cselgáncsoztam. Ez a küzdő sport sokat segített jellemem kialakulásában. Magabiztosságot adott egyéniségemnek és a küzdőszellem azóta is segít céljaim elérésében. Talán egy kicsit fellengősnek hangzik, de azóta nem ismerem a félelmet. Nem az tipús vagyok aki fejjel megy a falnak. Dolgokat meg lehet előzni, ki lehet kerülni, fölösleges helyzetekbe bonyolodni aminek sikere kétséges. Tudom ki vagyok, mi a jó és rossz tulajdonságom. Gyorsan fel tudom mérni esélyeimet az adott helyzetben.

 

Ez utóbbi igazi népiskola volt. A bukott gyerekek kötelesek voltak 16 éves korukig iskolába járni, pontosabban idejüket eltölteni. A morál gyakorta irritáló volt és ezek az összetűzések verekedéssel zárultak. Az osztály hamar befogadott és a Fifi becenevvel illettek meg Pozitiv dolog volt, hogy minden személyi ellentétet felülmúlt a közösségi szellem, az összetartás. Ha valakinek gondja volt a külvilággal az tudta, hogy bármikor számíthat az osztályra. Szünetben a bátrabbak nyíltan dohányoztak, de ha nyílt a WC ajtaja, akkor onnan is csak a füst dőlt. Lepusztult volt itt minden. A padok összevissza faragva, a plafont cigaretta filterek dekorálták de a zsíros és lekváros kenyér nyomok sem hiányoztak onnan. A végzősök egyharmada nem tanult tovább. Elfogadtam a dolgok menetét és alkalmazkodtam az íratlan törvényekhez. Közben megismertem Józsefváros minden zegét-zugát. A kerületnek csak néhány utcája volt ápoltabb gondozottabb. Jellegzetes hangulata volt minden térnek, saroknak, üzletnek háznak. Érdekesnek találtam, hogy az itt élő embereket valami össze tartotta. Talán a múlt emléke ami ezt éreztette az újjonan érkezőkkel, ide telepedett emberekkel.

 

Közösségi szellemhez és összetartáshoz egy történet. Egy tavaszi iskolai napon a szünetben esett meg velem. A zsufolt folyoson véletlenül valakinek neki boccantam. Bocsánatomat nem acceptálta és majd verekedés lett folytatása. Szerencsémnek köszönhettem, hogy tanár volt közelben. Azért annyiba nem maradt a dolog, mert megfenyegetett, hogy iskola utan leszámol velem. Az ilyen verekedések az Erkel szinház környéken történtek a Tisza Kálmán téren. Ellenfelem közismert kötekedő személy volt. Az órabekezdés után érkeztek hozzám padtársaim levelei. A hir gyorsan körbe ment, mert tanúm is volt az osztályból. Hol? Mikor? Iskola végeztével majd az egész osztály kisért a szinház elötti térre, ahol már várt ellenfelem szintén többed magával. Aztán a dolgok nem úgy alakultak ahogy tervezte. Szemben állva egymással a pillanat töredéke alatt Papp Pista osztálytársam elém lépett és egy hatalmas nagy pofont kevert le kötekedömnek. Grabancát nyakánál össze szoritva még annyit mondott neki: ha bárkit is az osztályból bántani probál, akkor ennyivel nem ússza meg. A gyerek ijedséget nem leplezve sirva fakadt. Ezt látva felszabadultam és éreztem, hogy az addig bennem lévő izgalom, szorongás fölösleges volt.

 

Választás előtt álltam, jövőmet illetően. Szivesebben mentem volna a képőművészeti gimnáziumba, de utólag mégis jól döntöttem. Szüleim tanácsára hallgatva a vendéglátóipart választottam, ami majd 30 évig biztosította számomra kenyeremet. HungárHotels válogatta tanulóit. Pallace szállóban volt a felvételi vizsga, bemutatkozó beszélgetés. Izgalom volt, hisz nagy nap volt ez számomra. Az első emeleti külön teremében egyesével szólitották a mamával érkeő jelentkezőket. A megteritett asztal mögött vagy 8-9 korosabb ember ült és felváltva tették fel kérdéseiket. Miért akarsz szakács lenni? Milyen a bizonyitvány? Milyen ételt készitettél már el egyedül? Ez utóbbira elmeséltem a tojásos krumplit, majd a sültpaprika elkészitési menetéből elég volt számukra a fele. A hangom remegett, de ez bizonyára minden 14 éves gyereknél ez akkor igy lehetett. Szorongásomat pár barátságos mondattal igyekeztek feloldani, majd a beszélgetés végén kezet adtak. Levélben értesitettek pár hére rá, hogy felvételt nyertem. Ebben nagy része volt Béla bátyám osztálytársának is, ki Farkas Mátyás volt. Unokatestvéreként kerültem végül is a városligeti Gundel étterembe. Nagy volt az öröm, hisz az ország top éttermeben kezdhettem meg szakácstanulói éveimet.

 

Következő fejezet: Kamaszkor

A biográfiai fejezetek folyamatosan bővítve ...