Budapest VIII. ker. Illés  utca 36

 

Vendéglátós éveim alatt sok emberrel kerültem kapcsolatba. Gyüjtöttem a névkártyákat igy cimem volt elegendő. Bécsben egy napot töltöttem. Itt felkerestem pár barátnak hitt, kint dolgozó kollegát. Rá kellett ébredjek, hogy az elkövetkező időben csak magamra számithatok. Munchen, Meinz, Mannheim, Köln, Eindhoven, Amsterdam volt utazásom állómásainak sorrendje. Illegális munka lett volna minden felé, de engem inkább a legális lehetőségek érdekeltek. Németországban ajánlották, hogy jelentkezzek le a lágerba. Ügyvéd segitségével onnan hamarabb tovább jutok. Ez a gondolat nem tetszett. Utaztam tovább Hollandiába. Eindhovenben lévő Puszta étteremben probáltam szerencsét. Egy napot szakácsként és egy napot felszolgálóként dolgoztam le. Harmadik nap a tulajdonos, Pap István megkérte számomra a munkavállalási engedélyt a városházan. Vizumom Hollandiában 6 napig volt érvényes, igy vissza utaztam Munchenbe. Goldberger ismerősöm segitett, hogy egy magyar kézben lévő étteremben dogozhassak a nevezetes októberi sörnapok idején. Kiutazásom követő harmadik héten telefont kaptam a Holland konzulátusról. Jakabffy úr, a  munkavállalási és tartozkodási engedélyét a minisztérium jóva hagyta, utazhat. Ha ez akkor nem igy történt volna, bizonyára vissza mentem volna. Tulajdonképpen saját magam impresszáriója voltam azaz szerződtettem magamat Nyugatra. A szerencse most is társam volt. 

 

Hat napot dolgoztam és hétfő volt a szabadnap. Az üzlet szomszédságában lakott a személyzet. Eindhoven a  békés nyugodt város képét nyujtotta az ide látogató turistának. A Philips művek által lett a város nagy és annak idején élte virágkorát. Főnököm 1956-ban, 16 éves fejjel került Nyugatra. Holland feleségvel együtt nyitotta ezt a  patináns üzletét ami akkor 10 éves volt. A vacsorázó vendégek hangulatát magyar zene gazdagitotta. Napköben ismerkedtem a várossal. Pénzemért kiszolgáltak, de nem különösebben foglakoztak velem, ellentétben ahogy otthon annak idején mi a külföldiekkel voltunk. A főnök felesége már jól beszélt magyarul és 2 fia sem maradt el tőle. Bérleti szerződése Eindhovenben lejárt és a város után a vidék következett. Itt éltem át életem első Karácsonyotát egyedül. Nem kivánom ezt az érzést senkinek. "Szenteste" gondolatban otthon voltam. Bizony nem sok hiányzott a siráshoz. Aztán az évek során ezt is megszoktam. Probáltam beilleszkedi ahol éppen voltam. A vidék az mindig vidék marad és az lehet a világ bármely pontjan. Egy zárt világ ahol az idegen előtt zárva marad az ajtó nagyon sokáig. Szerencsés esetben hosszú évek után acceptálja a betolakodót az ilyen kis közösség, de igazából idegen marad szemükben egy életen át. 

 

Az első időben bántott amikor az átlag ember úgy beszélt a keleti országokban élő emberekröl, mintha ott mindenki barbár, tudatlan, buta lett volna. Valahogy úgy jött ki ez, hogy minden ami szép és jó az csak a kapitalista világ eredménye. Mintha ők találták volna fel a lábosra a fedőt. Ez nagyon irritált. Meggyöznöm nem sikerült őket de példákat sorolva igyekeztem érvemet megerösiteni. Mi is számtalan tudossal, müvésszel, feltalálóval gazdagitottuk Europa történelmét. Igaz szegényebb körülmények között élnek otthon az emberek, de ez nem az Ő hibájuk. A politikusoknak köszönhetjük azt, hogy igy alakultak a dolgok. Ők vittek bele minket vesztes háborukba és nekik köszönhetjük azt is, hogy feldarabolva él nemzetünk. Utólag könnyü itélkezni a hibák felett, de ha annak idején nem lett volna számukra "Marsal-segélyt" akkor ők sem tartanának ott ahol most vannak. A háborut követö időszakban itt is nyomor volt. Pénz csinál pénzt és nélküle elöbbre jutni nehezebb. Nem vagyok soviniszta, de büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. Nem verem a mellem vele, nem is  hangoztatom, de származásom soha nem is tagadtam.

 

Szivarozásom története. Az étterem-bár-bistró az országút és a vele párhuzamosan haladó csatorna hidfőjénél volt. Napközben átutazó vegyes közönség, esténként a környék szomjasabb polgárai voltak vendégeim. Mindenki ismert mindenkit igy az italozás kellemes hangulatban folyt. Kör-kört követte és gyakorta 15-20 ital jutott nekem is. Többnyire én álltam a bárban és sértésnek vették ha nem fogadtam el a rundót. Inni nem tudok és az alkohol sem érdekelt soha igy helyette egy csokoládét vagy szivart vettem ki a vitrinből magamnak. Aztán a csendesebb időszakban elkezdtem őket füstölni. Elöször a vékony, később a márkásabb minöségű vastagabbakat kezdtem el szivni és azóta is rabja vagyok ennek  Ehhez még csak annyit. Fiatalon rágyújtottam egy-egy cigarettára, de tüdőre szivni a füstöt soha nem tudtam. A szivarozás csak pöfékelés.

 

Az országuti bistro után egy nemesi kuriához hasonló helységbe kerültem. Pompás könyezetben volt ez az étterem. A hiba csak az volt, hogy kicsit messze volt a városi embereknek. Hétvégi forgalma meg kevés volt ahhoz, hogy mindent tudjon belöle fizetni az ember. Pedig itt minden volt. Lovarda, külön termek, szép park és megannyi lehetőség a különbő rendezvények lebonyolitásához. Volt itt négy lovam, vagy 40-50 baromfim, kutyám és macskám is. Gondozott parkjában vagy 150 féle bokor, fa és virág. Itt voltam életemben legközelebb a természethez. Mint városi gyerek hol láthattam volna azt, hogy ellik a ló és a tojásokból kikelnek a csibék. Vagy azt hogy a vadgalambok fészküket a fára mig a cinkék az eresz alá épitik.

 

Édesanyám és Klári barátnőm akik ebben az időben tartották levél utján a kapcsolatot velem. Küldtek újságot, könyvet és ünnepek alakalmával ajándékot is amit a mai napig is féltve őrzök. Számomra legértékesebb azok között egy kazettára beszélt levél. Édesanyám kérésére a család többi tagjaival nem volt kapcsolatom. Abban az időben én "disszidens"-nek számitottam. Ez csak hátrányukra lett volna.  Szüleimnél, barátnőmnél járt a rendőrség és a katonáság is elvitte tartalékos hátizsákom. Leveleimet jó ideig ellenőrizték és a benne küldött pénzt elkobozták. Klárit ezért figyelmeztették is. Útlevelet kért többször, de a válasz mindig nemleges volt. Ha Ő is velem lett volna, akkor talán sok minden másképpen alakult volna. Dolgos asszony volt és lett volna esélyünk többre vinni együtt, de sajnos a sors másképpen rendelkezett. A családot rendszeresen támogattam anyagilag amit itt élő vagy dolgozó ismerőseim vittek haza. Azok adták oda hol szüleimnek, barátnőmnek. 

 

Nyugodt vidéki életem után sikerült Rotterdámban munkát találnom. Azóta is itt élek. Boris Grill volt az üzlet neve és a 80-as években a topp időszakát élte. Egy karnyújtásnyira volt tölünk az Engels étterem ahol annak idején sok volt kollégám dolgozott. Nálunk esténként élő zene is volt és a muzsikusok szerzödéssel dolgoztak itt otthonról. Farkas Gyuszi, Balogh Jancsi, Oláh Kálmán, Báder Bandi, Horváth Lali, Pécsi testvérek, Pege, Cica, hogy csak egy pár nevet emlitsek. Majd 10 évet húztam le itt. Voltam szakács, felszolgáló ahogy a helyzet azt kivánta. Rotterdám Amszterdamhoz képest csendes város, de ez mindig is igy volt. Kikötője tette naggyá. Lakossága igen szines, értem ezalatt hogy több mint 126 nemzetiség alkotja. 

 

 

 

 

 

 

BIOGRAFIA IV.                                                 Jakabffy Gabor B.

 

● Home  ● Gyermek   ● Kamasz  ● Fiatal  ● Idegenben  ● Levelek  ● Mesék  ● Hobby  ● Osztálykép  ● Tablókép I.  ● Tablókép II.

 

Idegenben a véletlen segitett, szerencse társam volt...

 

Szokás lett nálunk mikor már nagyobbak voltunk, hogy a születésnapokat egyszerre ünnepeltük. Igy történt ez 1978 szeptemberében is. Kellemes délutánt töltöttünk el és közben családi fényképeket is készitettünk. Hugom kisfia Krisztián pár hónapos volt igy Ő volt a középpont. Búcsúzáskor Édesapám kisért le minket. Akkor vettem a bátorságot és emlitettem, hogy másnap utazók. Nem tudom elöre, hogy vissza jövök vagy sem és kértem maradjon ez addig titokban. Édesanyám az Illés utcai ház második emeletről integetett utánam. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó pillanat amikor Öt az életben utoljára láttam. Ez a kép azóta is kisér, bennem tovább él. 

 

Keletibe pályaudvarra Klári kisért ki. Számára is nehezek lehettek az utolsó percek. Bárátságunk akkor mar 6 éve tartott és jóban rosszban támogattuk egymást. Kalauz fütyült és az Orient express elindult. Mindkettőnk szeme könnyes volt. Budapest-Tatabánya-Győr-Hegyeshalom-Bécs, 1978. szeptember 5.-ét irt a krónika. Az ablakból kihajolva még sokáig integettem. Újságot olvastam, mikor az útlevelet vizsgáló határőr rám nyitotta fülkém ajtaját. Szevasz! - szervusz! Hová mész? Teszek egy kis körutat. Cseréljünk mondta nevetve. Pecsételte útlevelem és jó utat kivánt. A vámőrt is ismertem, hisz sokat utaztam ezen a vonalon is. Szolgálati időben segitettük egymás munkáját. A határállomáson néztem a piros-fehér-zöld lobogót és ekkor már éreztem, hogy egy darabig nem fogom viszont látni. Zsebemben az útlevél vizumokkal és 400 Márka költőpénz. Böröndömben lapultak szakmai ókleveleim, okmányaim na meg az utazáshoz szükséges holmiaim.

 

A napokban gondoltam vissza. Több mint 25 éve ha indulók vagy érkezek nagyobb útról azóta nem vár és nem búcsúztat senki. Ezek a szentimentális pillanatok megszüntek életemben. Repülőtéren vagy pályaudvaron ezeket a várakozással telő izgalmas perceket átélni talán már soha nem is fogom? Számomra a búcsúzás mindig fájó érzéssel járt. Nehezen tudtam magam túltenni a vele járó emoción és elkerültem, megkiméltem magamat ezektől az fájdalams eseményektől.

 

Vidéki paradicsom Meiel ,  -  Rotterdám látképe.

 

Pár szó a kinti magyarságrol. Találakoztam szerencsés és kevésbe sikeres életet élő honfitársaimmal az elmúlt évek alatt. Mivel elég régen kint élek igy tanúja lehettem sok eseménynek. Az első generáció a 1945 elött és után érkezett korosztály. Ezt követte az 1956-os, majd végül az újjonan ide telepedett generáció napjainkig. Többnyire az egyes csoportok között van némi szolidaritás, össze tartás. Viszont mindháromnál gyakorta szerepet játszik a bomlasztó tényezö az irigység. Kapitalista világban élünk ahol a pénz, azaz vagyon szabja meg az ember értékét. Ha van pénzed akkor vagy valaki, ha nincs akkor nem tartanak számon. Esélye mindenkinek relativ egyforma induláskor, de szerencse nélkül még senki nem jutott A-rol B-re. Nem lehet mindenkiből milliómos Robert bácsi. Valahogy az életben is úgy van, mint a lottó játékban. Sokan játszanak, probálkoznak de a "Fortuna Isten Asszonya" csak egyeseket jutalamaz meg a főnyereménnyel. Az átlag ember életszinvonalát elérni nem müvészet, szeretni kell dolgozni. A csúcsra feljutni viszont már több dolognak stimmelnie kell, hogy magasra jussunk.

 

Az első évek minden külföldre érkezőnek igy vagy úgy nehéz. Nyelv, szokások, életforma, hogy csak egy párat emlitsek. A tanulópénzt mindenki megfizeti. Mindig volt munkám és bejelentett lakásom. Nem politizáltam és törvénybe ütköző dolgot sem csináltam. A negyedik év elteltével megkértem a Holland állampolgárságot. Rövid idő elteltével megkaptam. Magyar útlevelem értvényességi datuma közben lejárt és kértem hosszabbitását Hágában. Az igazat megvallva, egy kicsit majréztam az első alkalommal mikor a követség területére léptem. Minden probléma nélkül elláttak egy konzuli útlevéllell. Talán a véletlen müve volt, hogy amikor az új dokumentért mentem, kérdeztem a titkárt. Mennyivel tartozom? Mire Ö, -nekem semmivel, használja egészséggel Jakabffy úr. Szivemben egy pillanat alatt nagy lett az öröm. Magyar voltam és erre akkor nagyon büszke voltam. Számat csukva tartottam és talán ennek is köszönhettem, hogy igy alakultak a dolgok.

Volt olyan időszak is amikor sokat utaztam. Jártam a vilagot és közben tengernyi emberrrel kerültem kapcsolatba. Sok érdekes történetet hallgattam meg. Semmiből lett nagy ember és annak ellentétje. Ezekből annyit megtanultam, hogy magától nem történik semmi és ajándékba sem kap semmit az ember. A jó és a rossz egymás szomszédja és a véletlenek is közre játszanak abban, hogy ki melyik útra téved. A boldogság ideig - óráig tart és ha azok is vagyunk azt nagyon nehéz egy életen át megtartani. A pénz nem a boldogság alapja, de jó ha van mert akkor nyugodtabban alszunk.

 

Szakmámat szerettem és igyekeztem jó munkaerő lenni bárhol megfordultam. Dolgoztam hotelban, étteremben, müsorós lokálban, voltam 5 csillagos hajón bármixer és a casinóban is megálltam a helyem. Mindenhol tanultam valamit. Az átélt élményeket már senki nem veheti el tőlem.

 

A legnagyobb fájdalom akkor ért mikor Édesanyámat elveszitettem. Hirtelen az a tudat, hogy már nincs a könnyek záporát hozták magukkal. Árvának éreztem magam 35 évesen egy pillanat alatt. Minden üres és érdektelenné vált számomra. Mint általában a fiúk, én is inkább anyás voltam. Utolsó éveiben igyekeztem segitetni, sikerült egy kicsit megkönnyitenem életüket. Komfortositották a lakást, tudott olyan dolgokat venni amire egyébként szerény nyugdijukból nem telt. A kis kirándulásokon kivül, nyaralni is el tudtak menni. Temetésén sajnos nem lehettem ott, mert papirok nélkül voltam. Magyar útlevelem lejárt, holland meg intézőben és egy sajtcédulával nem léphettem át a határt.

 

Édesanyám leveleiből, leveleiről.... Drága Gáborkánk, igy kezdte, igy szólitott. A család nevében irta sorait és olvasásakor mindig úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés csak kettönk között történik. Hallottam hangját, éreztem közellétét és megjelentek képek bennem, ahogy Őt mindig láttam. Jellegezetes szép kiirt irása volt és mondatait is gondosan válogatta. Úgy fogalmazott, hogy képzeletben vele éltem. Ott voltam én is, átéltem és láttam dolgokat amiről éppen irt. Féltett, izgult értem, biztatott és szeretöő tanácsaival probált segiteni a nap minden percében.

 

Gáborkám, fogadj el egy bibliai idézetet és gondold át az értelmét. Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út amely a veszedelembe visz és sokan vannak akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út amely az életre visz és kevesen vannak akik megtalálják azt.

 

Hozzám idezett sorai a balatoni nyaralásukról. "Drága Gáborkánk! Remélem Szárszóról küldött lapot már megkaptad. Biztosan meg is lepödtél, hogy én is üdülhetek végre 34 évi rabság után. Az IBUSZ lakás csendes és kényelmes volt. Jókat lehetett benne aludni, amire igen nagy szükségem volt. A déli órákban mentük le a Balatonhoz. Itt szép park és kényelmes padok voltak. Gyönyörködtünk Isten szép világában. A büfé soron lehetett enni-inni. Mi a Tóparti étteremben vacsoráztunk. Ez egy szépen dekorált hely volt és cigányzenekar játszott. Az étlapot azonnal hozták. Csak drága és finom ételeket rendeltük, mert 160,00 Forintot költhettünk naponta. A tálalás is elegáns volt. Mindig megkérdezték tőlem: izlett e az etel? Én meg feleltem, hogy bizony izlett és holnap is ezt fogom enni. Az utolsó napon vacsora után, amikor kiléptünk az étteremböl nagyon esett az eső. Leültünk a kerthelységben az ernyők alá. Nem indulhattunk el, mert messze laktunk. Egyszer csak odajön a főpincér és azt mondja. Itt az autó, tessék beszállni, hazaviszem a néniéket. A meglepetéstöl órákig nem tértem magamhoz. Másnap reggel eljött a lakás elé és kivitt minket az állómásra. Egy fillért sem fogadott el. Fiatal volt úgy 30-an aluli. A kocsi pedig tágas, kényelmes, valószinü nyugati márkáju volt. A szállásadónk is nagyon kedves volt hozzánk. Vasárnap frissen sült fánkkal, egy másik este pedig ropogos cseresznyével kedveskedett. A figyelmességét honorálni szerettem volna, de határozottan vissza utasitott. A Balaton csodálatos volt. Sokat ültünk a partján. Nem lehetett megunni, mert mindig más volt. Sok a horgász, nagy a türelmük. Ők is vártak 's mi is vártuk a nagy pillanatot. Nagyon sok a külföldi. Ezt látva mindig arra gondoltam, hogy eljönnek jóllakni hozzánk. Mert Gáborkam étel-ital, gyümölcs bőven van. Junius 30.-án jöttünk haza, lélekben még mindig ott vagyok Szárszon. Csodalatos volt a kötetlenség.

Jakabffy Család sirkőve - "Nyugodjanak Békében".

Kőbánya-kertváros - Új köztemető (Rákoskeresztúri sírkert) 182-es parcella 9.-ik sor 31.

 

Az embereket élő korukban kell becsülni! - nem pedig emlékmüvet állitani haláluk után. Az élet nem is olyan hosszú, mint azt gondoljuk. Nagyon sok kérdeznivaló, megválaszolatlan dolog maradt számomra egy életen át. Elvesztettem egy olyan személyt, akit nagyon szerettem, akinek hiányát a mai napig is érzem. Egy anya tart össze egy családot és ha az már nincs akkor az szétesik. Édesanyám elvesztésével váltam igazából felnőtt emberré. Nem voltam már többé gyerek, magamra maradtam. Árva lettem, de szivemben Ő örökké tovább él.

 

Édesapám otthonrol eltünt, napokig a korház elött ült a padon és várta, hogy Anyú egyszer csak megjelenik. Nem hitte el, nem tudta feldolgozni, hogy akivel több mint 36 évig élt, egyszer csak nincs. Nagy és erős ember, de a szive kicsi volt és az események hatására megtört. A rendőrség talált rá és vitte haza, össze törten, kiéhezve, átfázva. Apámnak öregségi betegsége volt és állapota fokozatosan romlott. Anyú halálát követő 5.-ik évében Ő is megtért a mennyek világába (1989). Anyú mellé temetté. Szüleim elvesztése után döbbentem rá, hogy milyen erős kapocs és érték is volt számomra amig éltek. Csak az a tudat, hogy vannak és élnek megnyugtató érzes volt. Egy hely a világban ahová mindig vissza térhettem volna. A szülői ház fogalma halálukkal megszünt számomra, bezárta kapuját. Ha erre gondolok akkor szivemben még most is fájdalmat érzek. A temetési jelenetés hibás dátummal érkezett, igy mire mentem volna akkora Ő már el volt temetve.

 

Ezt az információt utólag kaptam idegenektől. Szüleim halálát követve nem volt kapcsolatom az otthoniakkal. Ők nem kerestek, én meg annak tudatával éltem, hogy mindenki éli a saját életét és valószinü minden rendben van. A család szétesett és az otthoniaknak egymással sem volt kapcsolatuk, amiről meg én nem tudtam.

 

2001-ben mentem haza ismét majd 13 év kihagyása után. A hotelból első utam az Illés utca, a volt szülői ház, hugomékhoz. Meglepetésemre zárva a bérház kapúja. A második emeletig mindenhol rács. A földszinti ablakon kikönyöklő néni informál, hogy ő úgy tudja, hogy Gyöngyiék lakást cseréltek Gödre, de annak már vagy 8-9 éve. Este ismét vissza megyek, hogy további információt kapjak azoktól akikkel cseréltek. A körfolyosós ház ajtóin is mindenhol rács, ami meglepett. Csöngetek a volt szülői lakás ajtaján és szivem nagyon dobogott. Furcsa érzés mikor egy idegen nyitja annak ajtaját és nem az akit szerettem volna helyébe látni, Édesanyámat vagy Apámat. Bemutatkozók és a folyosón állva a rácson keresztül hallgatom a történteket. Hugomék cserélték az emelei lakást úgy ahogy a nénike mondta, de nem Gödre hanem Köbányán egy kertesre. Emliti, hogy sógorom János már nem él. Aszmás volt és úgy mint ő a kockás taxinál dolgozott. Munkájából haza térve egyszer csak rosszul lett és az "Úr" magához szólitotta 45 évesen (1997). A kollegák is hozzá járultak a temetéshez. Ő úgy tudja, hogy azóta már Gyöngyi sem él. A villám csapott belém. A legszörnyübb álmaimban sem gondoltam volna erre. Adta köbányai cimet és én szinte kábultan távoztam. A sörgyár területén megtaláltam a telepi lakás cimét és hallgattam a történet befejező részét. Gyöngyi munkája elvesztése után beteg lett. A rendszerváltózás után pár évre rá elvesztette munkáját. Ez a váltózás nagyon megviselhette, nyomot hagyott eletükben és beteg lett. Agyműtétje volt és állapota csak rosszabbodott, majd elfekvőbe került. Sógorom halálát követő két évre rá Ő is elköltözött a mennyek világába. Fiatalon hagyta el az élök sorát, 46 éves volt. (1999) Másnap találtam meg hugomat, szüleim sirboltjába temették.

 

A törénethez füzve igy utólag. Hugom betegségével párhúzamosan én egy súlyos depressziós időszakot éltem át. Az évekig tartó küzdelemben nagyon sok esetben közel voltam hozzá, hogy feladom a harcot, mert életemet nehéznek éreztem. Lelki egyensúlyom felborult és kiútat sem találtam belöle hosszú ideig. Valami földön túli hivó jel lehetett felém ami csak testvérek között lehet, amit akkor én nem értettem meg, nem gondoltam rá. Úgyan úgy Gyöngyi is hasonló helyzetet élhetett át, de Ő feladta a küzdelmet. Ha időben veszem a szignált és teszek is érte valamit, talán másképpen alakultak volna a dolgok? Marad ez is egy életen át megválaszolatlan kérdés számomra. A mai napig is misztikus dolognak tartom ezt a hasonlatósságot egy időben.

 

Legidösebb bátyám György 2000-ben tért meg az örök békesség birodalmába, 70 évet élt meg. Béla bátyám 2004. május 12-én 62 éves korában tragikus körülmények között (két agyműtét után) szintén eltávozott az élők sorából. Unokatestvérem Bukovinszky János 83 évesen 2006-ban szólitotta magához az "Úr." Maradtam egyedül a múltból és a követkő valószinü én leszek.

 

Aztán úgy a 90-es évek elején olyanok voltak a körülményeim, hogy gondtalan voltam. Szerettem volna családot alapitani. Magam mögött tudhattam pár élettársi kapcsolat ami rövidebb hosszab ideig tartott. Feladtam egy hirdetést otthon, hogy keresem életem párjat. Nem tüntettem fel benne, hogy hol élek. Meglepetésemre közel 150 válaszlevél érkezett a jeligére. A 18 éves hajadontol a 65 éves asszonyig volt minden. Mindenkinek válaszoltam korrektul. A korban hozzám illők közül a szortirozás után érdekesnek találtam 10 hölgyet. Párat kihozattam Hollandiaba látogatóba a másik részével Délre mentem nyaralni. Kellemes időt töltöttünk el, de az igazit nem találtam meg köztük. Szóval éltem, mint a kakukk. Aki nerm tudná annak most leirom. A kakukk az a madár aki mindig más fészkében költeti ki a tojásait. Életem egyes időszakában gyakran igy éltem. Hivatalosan a mai napig sincs gyerekem, de ki tudja? ....egyszer még csöngethetnek az ajtómon?

 

Fiatalon volt egy gondolat bennem, hogy dolgozni úgy 40-45 éves koromig fogok. Szüleim példáját látva, nekem más elképzelésem volt az élettel kapcsolatosan. Ök egy életen át dolgoztak értünk és nem jutott idő magukkal törödni. Volt szépen berendezett lakásom és a gondtalan élethez elegendő tartalék. Vásárláskor nem kellett oda figyeljek, hogy mi mennyibe kerül és évente 3-4 alkalommal nyaralni is mehettem.

 

Amor nyila eltalált és azt hittem, hogy az igazit megtaláltam. Megjelent életemben Heneke. Holland barátnőmmel tartott a gondtalan időszak majd másfél évig. Öreg fejjel akkor lettem szerelmes bele, amikor már tudtam, hogy vesztes is vagyok. Aztán ebből az álomból egyszer csak fel kellett ébredjek. Az események alakulása nagyon megviselt és depresszió lett a következménye, amiről már emlitést tettem az elöbbiekben. Mikor elhagyott akkor az elő este bánatomban megittam egy üveg Remy Martini cognacot és nem éreztem hatását. Másnap doktorhoz mentem, mert azt tudtam hogy az alkohol fogyasztása nem a helyes út. Az még egy problémát sem oldott meg és az enyimét sem fogja.megoldani. A felirt tabletták megóvtak attól, hogy teljesen elcsússzak. E lelki válság első négy honapjában 16 kilót veszitettem annak ellenére, hogy normálisan étkeztem. Három évem ment rá, mire vissza tudtam nyerni lelki egyensúlyomat. Az hogy nem tragikusan végződött számomra ez az eset, csak a véletlennek köszönhettem. Na meg talán annak, hogy nem akartam csalódást okozni a jósnőnek. A sok munka és tanulás ami ebben a küzdelemben segitett.

 

Jósnőröl is pár szóval. A Nagykörút és Üllöi út sarkán lévő cukrászdában ültem a hatvanas évek vége felé egy este Ági barátnőmmel. Asztalunkhoz telepedett egy őszes hajú asszony. Jelenléte barátságot, bizalmat sugárzott és nézése őszinte, nyilt szivü emberre vallott. Mosolyogva beszélgetésbe elegyedtünk vele. Egy idő után felajánlotta, hogy megjósolja jővönket külön-külön. Kért, hogy irjunk pár mondatot egy papirra. Nem hittem az ilyen dolgokban, de a kiváncsiság nagyobb volt. A betük állásából, formájukból, kapcsolodásukbol vonta le számomra a következőt. Szerencsés ember leszek egy életen át, de csak akkor ha nem félek váltóztatni sorsomon, ha az úgy kivánja tőlem. Mindig lesznek jó ötleteim a kellő pillanatokban amik majd segiteni fognak. Hosszú életkort fogok megélni jó egészséggel és lesz egy nagy törés is életem delején, amit nehezen tudok majd feldolgozni. A betük után a tenyeremböl is ezt olvasta vissza. Évekig nem gondoltam erre és mikor mélyponton voltam egyszer csak elö villantak mondatai. Egy hajszál amibe akkor tudtam kapaszkodni és ez segitett.

 

Azóta eltelt jó pár év. A sérülés okozta seb befort, de nyomai megmaradtak. A tanulságot levontam belöle: "dolgozni kell egy életen át, mert az ad életerőt". Nem szabad a babérokon ücsörögni, mert az veszélyes is tud lenni. Nem szabad egy kapcsolatban 100% -ig kiadni magunkat, mert azáltal sebezhetővé is válhatunk. "Kulcs a fejben van". Ha valamit nem tudunk hamar feldolgozni az agyban és választ keresünk, hogy miért? Akkor könnyen gondba kerülhetünk miatta. Ez történt velem is. Kerestem választ a történtekre és ez a bajok láncreakcióját hozták magukkal. Ismerőseim ezt tudva messzi elkerültek, magamra hagytak. Padlóra kerültem és ha nem is márol honapra de azért újra talpra tudtam állni. Történnek dolgok az életben amire soha nem kapunk választ és azokat acceptálni kell igy vagy úgy, ha nehéz is.

 

Azt mondják, hogy a csalódások után az ember nagy dolgokra képes? Külföldön tartózkodásom 15.-ik éveben újra iskolapadban ültem. Tanultam a nyelvet és közben a hobby computer tudásomat fejlesztettem professzionel módon. Elvégeztem különböző tanfolyamokat és pár év elteltével elértem az IInformatica Technologi brancsban egy középfokú szintet. Elöször a multimédia oldalát tanultam ki, majd a systémgazda és végezetül a honlapkészités titkait sajátitottam el. Projectokat telepitek, valósitok meg az államigazgatás területein. Szabad időmben készitek weblapokat privát és üzleti megbizóim részére. Időnként copjuter leckéket adok. A vendéglátóiparban is évekig még mellékesen dolgotam. Maradék szabad időmben festményeket is festettem olajjal. Evvel kapcsolatosan vannak ötleteim, aminek megvalósitását hagyom nyugdijas koromra. Ismerőseim az eddig elkészült képeimröl elismeréssel nyilatkoztak, jó véleménnyel birálták munkáimat.

 

2000-ben a Paltalk chat programon megalakitottam egy magyar nyelvü beszélgetö csoportot, ami az évek során igen csak kibövült. Szerveztem 3 nagy és egy kisebb találkozót Budapesten, amit igy utólag igen sikeresnek mondhatok. Béreltem termet, gondoskodtam kéteringröl, zenét is szerződtedtem és mind ezt haszon nékül, elfogadható áron. Rizikója a dolognak az volt, hogy elöre nem kértem senkitöl elöleget, de szerencsével anyagi vesztességek nélkül, ezt is túléltem. A jelentkezők 20%- ka elfelejtette lemondani részvételét, ami persze kalkulálva lett a belépő ár megállapitásakor jóval elötte. Ebből is tanultam. Ennek ellenére jó érzéssel nyugtazhatom, hogy igen sok embernek egy kellemes estét szereztem, evvel az aktivitásommal. Ezen felül sikerült sok ismeretlen honfitársamat a világ majd minden részéröl élőben is megismernem.

 

Kapcsolatom az otthoni családtagokkal? Pár éve lelt rá honlapomra Béla bátyam fia. Gábor jelentkezett nálam pár sorral e-mailben. Kicseréltük szomoru hireinket. 2002 májusában mentem haza és elötte pár hónappal ajánlatot tettem. Irtam Druszámnak, hogy szeretném megismerni a családot és szivesen vendégül látnék mindenkit. Ők válasszák meg a helyet és időpontot. Őt külön meghivtam barátnőjével a Paltalkos talákozóra. Aztán hirtelen nagy csend lett. Megértettem, hogy a család nem kiváncsi rám. Eltelt 25 év nélkülem és a maradék is igy fog eltelni. Engem nem leresett senki, annak ellenére én megtaláltam mindenkit és közben megértettem azt is, hogy vannak dolgok az életben amit nem lehet eröltetni. A magam részéröl a principét félre raktam és az első lépést megtettem. Acceptáltam a helyzetet és a többit majd az idő fogja megoldani.

 

Az elmúlt években keresgélni kezdtem. Az internet segitségevel megtaláltam Ocit. Asszony neve mellett leáykori neve is fel volt tüntetve a telefonkönyben. Ő György bátyam idösebbik lánya. Felhivtam telefonon és nagy volt a meglepetés. Örült, hogy végre megkerültem és azóta is tartjuk a kapcsolatot. A családból azok közé tartozik aki büszke, hogy Jakabffy. Potolta a hiányzó adatokat családfa oldalamhoz és fényképeket is küldött. Kata lánya is jelentkezett már pár e-maillel. Unokatestvéremet is igy sikerült megtalálnom. Szerencsére csak 1 dr. Bukovinszky János van a telefonkönyvben. Jancsiba ahogy én öt szolitom szintén örült megjelenésemnek. Levél és telefon útján tarottuk a kapcsolatot. 82 éves korában még hetente egyszer lehúzott a Madarászban egy 24 órás ügyeletes szolgálatot. Ő egyebként ellensége a compjuternek. János fiát is felhivtam telefonon és segitette adatokkal honlapomat. Fényképek még nem érkeztek, de remélem egyszer majd azok is ide érnek. Jancsiba unokája Matyi is meglepödött, mikor egy vasárnap délelött rácsöngettem. Anyja Kati elöször nem is tudott hová tenni emlékezetében, de már vele is beszélgettem. Ha nem is jártam mindenhol sikerrel azért meg vagyok magammal elégedve. Engem nem keresett senki. Barátot maga választja az ember, családtagot -rokont kapja az ember.

 

Honlapom adott rá lehetöséget, hogy több távoli rokonnal is kapcsolatba kerülhettem. Gyüjtőgetésem eredménye, hogy sikerült a Jakabffy és velük kapcsolatos családokból regisztrálnom vagy 3500 személyt. Igaz nincsennek közös elményeink, de azért annak ellenére van mit megosztani egymással. Történelmi emlékeink azonosak és származásunk valahol egy ponton találkoznak. A Bukovinszky család őseit is sorba raktam. Apai nagyanyám Uitz vonalának feltérképezése is elkészült és következnek utána a Kutronok és Szenczy-ek is sorjában. Felvidéki krompachi Gundelfingen, Zalai Jakabfi és erdélyi Dencz családot is felkutattam. Közben nagyon sok érdekes történettel lettem gazdagabb. Mindenkinek voltak és vannak gondjai, mindenkinek voltak jobb es kevésbé jobb időszakai életében és ez igy volt őseink esetében is. Öröm és bánat tartózéka életünknek.

 

Életem abba a stadiumába érkeztem amikor egyre gyakrabban kapok szomorú hirt. Ez is meg az is elment az élők sorából. Majd 8 éves ismeretség után veszitettem el nagyon kedves barátomat akinek távozása fajdalmat okozott. Ismeretségünk az internetten kezdődött az ICQ programon. Kölcsönösen segitettük egymást lelkileg, ha éppen nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt szerettük volna. A korházi beutaló már kezében volt mikor utoljára nálam volt látógatóban. Az operáció sikerült és az azt követő kemókürt is maga mögött tudva pozitivan látta jövőjét. Korai házassága nem jól végződött, válás lett a vége. Nem volt konnyű élete, mert utána egyedül nevelte fel 2 fiát akik azóta már diplomás emberek. Tanári pálya volt a hivatása egy életen keresztül. Szerette családját, az embereket, diákjait. Szerette munkáját és tudott örülni minden apró sikernek, apróságnak. Probálta a maga életét is csendes békés kikötőbe kormányozni. Már nagyon közel volt, hogy boldog elégedett embernek tudja mondani magát. Egy ideig minden napsütötte volt, aztán 2007 őszén megállapitották az orvosok, hogy valami nincs rendben. Környezetében titkon tartotta ezt a hirt, igy magam sem tudtam erről semmit. Ez idő alatt sokat beszégettünk. Tervezte, hogy mit is fog csinálni ha nyugdijba megy, hisz ez nála csak hónapok kérdése volt, évei megvoltak. Minden mondata pozitivan hangzott. Táplálkozástani tanácsokkal látott el. Decemberben aztán ismét korházba került, ahonnan már nem tért vissza. Bizott a csodában az utolsó percig. 2008. januárban 23.án leállt a mája működni és ez egyben a véget is jelentette számára. Fiatalon hunyt el. Február 17.én helyezték Pécset örök nyugalomba. Számomra egy nagyon kedves, szeretetre méltó személyiség volt, egy igaz jó barát. Emlékét szivemben mig élek, szeretettel megőrzőm.

 

Aztán lassan tudatosul bennünk, hogy ez a természet törvénye. Születünk, hogy meghaljunk. Környezetünkből eltünnek személyek, akiket ismertünk és emlékeinkben csak arcképeik maradnak meg.

 

A menet közben átélt események és a múlt elvesztésének tudata hozta magával, hogy az emberekhez való kapcsolataimnak lassan határai lettek. Ez valami ösztönös reakció amivel megvédi magát az ember olyan dolgoktól ami esetleg lelki fájdalmakat okozhatnak. Elfogadom a dolgok menetét ahogy vannak. Nincsennek elvárásaim senki felé. Igy véve az életet a csalódásoktól is megkimélem magamat. Szeretni csak annyira szeretek meg valakit, hogy esetleges elvesztése esetén a vele járó fájdalmat el tudjam viselni. Nincs szándékomban mégegyszer a padlóra kerülni, mert azt már most tudom, hogy az egyuttal életem végét is jelentené. Ezek ismeretében probálok az élet napsütötte oldalán haladni. Igyekszek szürke napjaimban a szépet megláni és csak a pozitiv dolgokra energiát forditani.

 

Paltalkos találkozók idején jött a gondolat, hogy érdekes volna egy osztálytalálkozót is össze hoznom. Majd 9 év eltelte után jelentkezett be az első érdeklödő. Oldalamhoz csatolt tablókép inspirálta, hogy rámtalált. Küldött képeket is magáról és csak annyit irt hozzá... üdv. Józsi. Valószinü elfelejtette azt, hogy azóta eltelt több mint 40 év. Ezt követően nyomozni kezdtem és pár hónap alatt napvilagra kerult az osztályból mindenki. Ebben persze nagy segitség volt családfakutató munkám során szerzett gyakorlatom. Szomorú csak az volt, hogy itt is érintve lettem az eltávozás tényeivel. Az egykori 33 fős osztályból 9-en már nem lehetnek résztvevői az 2012-re tervezett találkozónak. Pozitiv a dologban, hogy az élők örömmel vették tevékenységem. Addig is az otthon élők számára szerveztem ismerkedési délutánokat, egy fajta "herren", azaz baráti találkozókat. Osztályfőnökünket magam tájékoztatom a fejlemenyekről. 2011. május végén aztán csak ösze jöttünk ünnepélyesebb körülmények között Sukoron, amin magma is részt vettem. Jó volt viszont látni mindenkit. Van aki letette már a kalapácsot, de néhányan még mint én is, húzom az igát. Amig birom? - addig még nincs baj.

 

A találkozót követve érett meg bennem az a gondolat, hogy jó volna hirt hallani volt általános iskolai padtársaimról is. Oldalamra össze szeretném gyüjteni egykori osztály képeimet. Persze ennyi év eltelte után ez nehezebb vállalkozás lesz. Pár személlyel már sikerült kapcsolatba kerülnöm, de egyeseknél érzem, hogy bizalmatlanok, igy hát ovatós vagyok. Az idő majd erre is választ ad.     

 

Hobbym a munkám is, igy elégedett embernek mondhatom magamat. Persze a váratlanul érkező nagy nyeremény biztos hozna változást életemben, de ha nem akkor is ki vagyok békülve sorsommal. Igyekszek két lábbal a földön állni és reálisan gondolkodni. Egyszer talán? - össze hozok még egy ismerkedő nagy Jakabffy találkozót is???

Város ahol élek…...Rotterdam.   

 

Epilóg … Gondolataim végéhez érve megállapitottam, hogy terjedelmes anyagot sikerült össze hoznom. Talán az olvasó számára itt-ott darabos a stilus és zavaró tényezők lehettek a mondatszerkesztési és nyelvtani hibák, de ezeket majd javitani fogom. A tartalomra koncentráltam és miközben önmagammal beszélgettem erre nem figyeltem. Érdekesnek találtam, hogy emlékeim milyen sorrendben jelentek meg képzeletemben. Talán úgy 20-25 éves korig minden apró átélt élménynek mintha nagyobb jelentősége lett volna. Sok kicsi dolgok ami élesebben jelent meg előttem irás közben, mint a későbbi időkből. Felnőtt emberként elért sikereknek, mindennapi küzdelmeknek leirása inkább rutinszerűnek tünt. Már nem volt akkora jelentősége egy új ruhának, kapcsolatnak, munkának, lakásnak vagy utazással járó élményeknek fogalmazása, mint az első két fejezetben. Minden természetesebbnek tünt. Közel sem voltak bennem azok az érzések, mint mikor fiatalabb éveimet foglaltam mondatokba.

 

Következö fejezet: Édesanyám levelei

 

A biográfia fejezetek folyamtosan bővitve...