|
Történetek Jakabffy Gabor B. ● Home ● Gyermek ● Kamasz ● Fiatal ● Idegenben ● Levelek ● Mesék ● Hobby ● Osztálykép ● Tablókép I. ● Tablókép II.
Emlékek Gyűjteménye
Nincs öröm bánat nélkül ... Édesapám 1942 ben jött át Magyarországra mikor Erdélyt újra ide csatolták. A határon a vonat megállt, az emberek sirtak és megcsókolták az anyaföldet. Az ostrom alatt tolmács volt az oroszoknak és ezért kapott lisztet, cukrot, krumplit, ami abban az idöben nagy hiány volt. Boldogan ment haza felé az Alkotás utca irányába, de még két sarkot sem ért el, mikor géppisztolyos orosz katonák állitották meg. Levetköztették, mindenét elvették és még örühetett, hogy egy alsó nadrágban útjára engedték
Szolidaritás... Szokás volt nálunk, hogy időnként látogatást tettünk szüleim rokonainal, ismerőseinél. A VIII.-ik kerületben lakott a Szerdahelyi utcában Édesapám bátyjának felesége Grün Zelma. Libás standja volt a Teleki téren. Cselédje és egyben ápója Manci volt, aki üzletében is segédkezett Zelma a nehéz időben magához vett egy fiú ikerpárt, kiknek kiléte számomra ismeretlen volt. Azt tudom, hogy a hozzám felnőttnek számitott testvérpárnak csókolommal köszöntem. Nem nagyon törödtek velünk és többnyire sakkoztak vagy tanulásra hivatkozva fére vonulktak. Pressburger, Giorgo és Nicola a forradalom idejen 1957-ben hagyták el az országot és később sikeres karriert futottak be Olaszoszágban. A háború ideje alatt a budapesti zsidók nagy részét a Dohány utca és környékére gyüjtötték össze. Csak nagyon kevesen vették a bátorságot, hogy a Dávid csillagos emberekkel kapcsolatot tartsanak. Édesapám és Otto bátyja ennivalót és egyéb szükséges dolgokat csempészett be renszeresen az itt elő embereknek. Üzenetet vittek és hirt hoztak a külvilágból. Zelma mindig hálásan beszélt Apámról, amit csak késöbb értettem meg. Segiteni azokat akik rászorulnak az nem hőstett, az emberi kötelesség. * A napokban találtam az internetten a novella sorozatok között "A keresztények" cimszó alatt Jakabffy Ottó nevét. Tetszett amit a "báró úrrol" irt Giorgo Pressburger. http://www.multesjovo.hu/hu/content_one.asp?ContentID=167&PrintedID=10
Nevelés ... A látógatásokhoz pár gondolat. Szép napsütötte idő esetén néha kimozdult a család otthonrol. A vasárnapi ebéd után kezdödött a lázas készülődés. Mindenki az ünneplő ruháját vehette fel és mire mind az öten készen lettünk, azt itt most nem mesélem el. Villamosról trolira vagy buszra atszállni 3 gyerekkel, már akkor sem volt könnyű. Volt vonaljegy, átszálló es gyerekjegy amit a kalauz lyukasztott. A vizitelés nem volt előre lebeszélve, mint napjainkban. Igy volt meglepetés mindig ahová mentünk. Ki lettünk oktatva, hogy ahová megyünk ott ülünk csendben és csak akkor beszélünk, ha kérdeznek tölünk valamit. Ha kinálnak finom süteménnyel, akkor csak 1 darabot fogyaszthatunk. Ha ismét kinálnak, akkor azt kell mondani, hogy nagyon finom volt, köszönöm szépen, de többet nem kérek. Elég volt csak annyi, hogy Apánk ránk nézett a szeme sarkábol és rögtön eszünkbe jutott amire ki lettünk oktatva. Nem volt szaladgálás, kiváncsiskodás és nem tapogattunk végig vendéglátonk lakásban az érdekesnek vélt dolgokat sem. Nem rugdostuk a szék lábat, nem kalimpáltunk és nem vertük magunkat a földhöz sem, hogy észre vegyenek. Elviseltük a számunkra érdektelen felnőtt beszélgetéseket. * Tudom azóta változott a vilag és divat lett a szabad nevelés. Véleményem szerint azért nem árt a gyereknek megtanulnia az alapvető dolgokat: mit illik? - és hol a határ?
Tábori posta … Hirlevél a II. vilagháboró idejéből: Budapest, 1945. IV. 4. "Alulírott igazoljuk, hogy Jakabffy Arnold, gépkocsivezető orosz szolgálatban óriási szenvedés közepette, 8 orosz katona és 4 orosz tiszttel együtt 1944. december 26-án meghalt.... Ujj Ferencz & Varga Etel / Budapest, VIII. ker. Lujza u. 27-29. II.em." Jakabffy Arnold Édesapám testvére volt, kinek Temesváron taxi vállalata volt. Románia felöl elörenyomuló orosz hadsereg valószinü mint sofört magához vette és igy kerülhetett végül is Budapestre. Ehhez a tanúsítványhoz annyit tudok hozzá tenni, hogy nem lelőtték, hanem valaki metilalkoholt adott el nekik, és ez okozta halálukat.
A véletlen ... A háború vége felé történt meg az eset Édesapámmal. A hadifoglyok ezreit transportálták az elfoglalt területekről Sibériába, hogy szokják a hideget. Az út hosszú volt, sokan meghaltak, megszöktek és ezt a hiányt potolni kellett. A különböző kontrol állómásokon aztán ezt a hiányt potolták. A város felig romokban és az emberek probáltak túlélni ezt a nehéz idöt. Virágzott a csere-bere piac egy kis kenyérért, húsért, szappanér. Egy ilyen alkalommal az oroszok akit csak láttak mozogni azt mind teherautóra rakták és valahol Óbudán egy iskolába bezárták. Nagy volt az ijedség a tömegben és csak annyit tudtak, hogy rövidesen vonatra teszik őket. A bátrabbak a szökés gondolatával foglalkoztak. Felirták a hátralevők cimét, hogy értesitsék ezt vagy azt, hogy mi is történt velük. Az éj sötétjében páran valami kis ablakot kifeszitve sikererrel megszöketek köztük Apám is. Éveken keresztül probálta vissza találni azokat akikkel egy zárkában volt. A felirt cimek közül egy sem tért vissza.
Előitélet ... A demokráciában ahhoz, hogy elfogadható munkát kapjon az ember, annak idején nagyon sok papirra volt szükség. Mivel Ö Erdélyből jött, igy hát neki nem volt sok hivatalos okmánya. Jelentkezett ide és oda is munkára de nem vették fel, a neve és származása miatt. Aztán egy ismerőse ajánlotta, hogy irja be hogy az apja bakter volt és lám csoda történt? A bakter munkásnak számitott és rögtön lett munka. A neve végén az 2x f és 1x y-on (Jakabffy) egy életen át pecsét maradt, de lett állása és ezt a bakternak köszönhette.
Engedd be a tótot és az elkerget majd a házadból ... Édesanyám hitt a jóban és védve volt a gyarló élet bántalmai ellen mig szülei éltek. Tartottak otthonukban cselédlányt, ami annak idején természetes dolog volt a polgári családoknál. Naponta hozták a friss tejet is ajtajukhoz a kifutó lányok. A kornak megfelelő vallásos úri kislánynak lett nevelve és naivan gondolkodott. Úgy 23-24 éves lehetett mikor szüleit elvesztette. Rövid időn belül egymást követve megtértek az örök csend világába. A II. világháború zavaros eseményei hatására megváltozott a békés polgári életritmus. Az ostromot átvészelte a pincében és szerecsére az Alkotás utcai lakást sem találta el a bomba. Viszont akik a tejet vitték a békés időben ajtóról ajtóra azok a lányok fedél nélkül maradtak. Édesanyám befogadta őket. Aztán egy szép napon nem tudott bemenni a lakásába. A lányok megfenyegették, hogy feljelentik hogy kulák, mert földjei voltak még akkor Szabolcsban. Az új rendszerben ez elég volt arra, hogy valakit elvigyenek. Kisemmizték 4 szoba hallos gazdagon berendezett lakásából. * Az államositás elött sikerült eladnia a földeket potom pénzért. A Márvány utcában bérelt belőle magának lakást és az akkor vett butorok, festmények majd 30 évig kisérték minden felé.
Munkás szülő ... Az iskola felé bandukoltam harmad magammal a Növér utcán. Elöttünk pár méterre ment házunkban lakó kislány is. Jött a gondolat és rácsaptunk a táskájára, ami azonnal a földre esett és mi elszaladtunk. Aztán úgy a harmadik óra közepén megjelent a kislány tanárnőjével. Mindhármunkat kiválasztott az osztályból, hogy mi voltunk a tettesek. Az ártalmatlannak tünő reggeli incidensből ügy lett. Abban az időben még külön volt a fiú és leány iskola a Killiánban. A felelösségre vonás a tanáriban folytatodott. Hogy hivnak? - Papp István. Mi az apád? - Katonatisz, dur egy pofon. A következő. Hogy hivnak? - Horváth Ottó. Mi az apád? - Személyzeti igazgató, durr egy pofon. Én következtem. Hogy hivnak? Jakabffy Gábor. Mi az apád? Munkás, és én nem kaptam pofont? Nem szégyelled magadat, biztos nem erre tanitanak otthon. Igazgatói intőt kaptunk mindhárman. Nagyon féltem haza menni. Otthon elmeséltem a történteket. Nem dicsértek meg az igaz, de ezzel részemröl lezárult az ügy. Aznap megjelent nálunk a másik két apuka is és rövid tanácskozás után bementek az igazgatóhoz számon kérni a pofonokat. * Igy utólag csak annyit. Az idejében adott fülesnek van hatása, de azért jobb azt a jogot a szülőnek hagyni. Az én estemben meg talán elönyős volt munkásszülő gyermekének lenni?
A bukott diák ... Az általános iskola utolsó osztályát a Bezerédiben végeztem Az orosz tanár egy törékeny szemüveges ember volt. Lapozgatta a naplót és gondolván egyszer végre 2-est is adhat X-nek, szólitotta felelni. Mire a diák. Hagyjon engem békébe. Van itt elég gyerek, azokkal szorakozzon. Miért éppen engem talált meg? Az osztály nevetett. A tanár nem eröltette tovább a dolgot és szégyenkezve tovább lapozott. Tudta, hogy itt nem segit az intő, de az igazgatói iroda sem. Azt is tudta, hogy az év végén át fogja engedni gyereket, mert mi értelme lenne tovább az iskolában tartani. Nem lesz belöle pilota, mérnök, orvos de még szakmunkás sem. Nem Ö volt az egyedüli diák az osztályban akiröl igy vélekedett.
Kockázat ... A következö kis történet úgy 17 éves koromban történt meg velem. A Mező Imre úton laktunk a "Nagyoti" melett lévő városi házban a "Kerepesi temető"-vel szemben. Ha hamar a centrumban kivántam lenni akkor a Teleki tér és Népszinház utca sarkánál lévő villamost vettem. Nyugodtan sétáltam a megálló felé és felugrottam a már induló szerelvéy első kocsi hátso peronjára,....de megcsúztam. A kapaszkodót fogva térdre estem és szerencsémre legyen mondva, a vezető látta és fékezett. Az emberek aggódva vettek körül és még egy önkéntes rendör is akadt, aki jegyzőkönyvbe vette az esetet. Ijedségemen és a zuzódásokon kivül más bajom nem lett. Könnyellmüségem tragikusan is végzödhetett volna. E pár pillanat nyomot hagyott bennem. Azóta nem legénykedek és értelmetlen kockázatot sem vettem.
Iskolai emlék ... A Vendéglátóipari Tanulóiskolában Toth Imre lett a barátom. Mindkettönk szeretett öltözködni és a privát életben is együtt jártunk vadászni, táncolni. Nagyon büszke volt zöld szinü kabátjára. Avval ugrattuk, hogy az csak egy lodenkabát, nem pedig Albertozzi, ahogy azt nekünk probálta bebizonyitani, velünk elhitetni. Tanulás nem volt az erős oldala. Arúismeretből hivta ki felelni a tanár. A feltett kérdésre cimborám komolyan gondolkodni kezdett és ráncba eröltette homlokát. Pillantás a plafonra, az osztály négy sarkára, majd nézése megnyugodott maga elött. Koncentrált a padlón egy pontra, de hang nem jött ki belöle, nem szólt egy szót sem. Pár perc várakozás után a tanár megkérdezte. Toth, kiván még valamit hozza füzni? Mire az osztály nevetésbe tört ki. Nem, befejeztem. Toth nagyon érdekes volt a beszámolója, akkor ez egyértelmű és irta be az egyest neve mellé a naplóba.
Ki korán kell ... Az 1970-es évek elején a többi szocialista országhoz viszonyitva helyzetünk elöbbre volt. Az üzletek zsufolásig áruval és a nyugati határ is szabadabban megnyilt majd mindenki számára. Úgy ebben az időben látogathattak haza elöször tömegesen a külföldre szakadt honfitársaink is. Kint élő keresethez viszonyitva otthon fillerekért tudott akkor még mindenki mulatni. Aki csak valamilyen formában is kapcsolatban volt a turizmussal, az profitált belöle. A portárs, taxis, pincér, virágárus, hordár majd később a doktor, látszerész, sirkőfaragó, festő-mázoló sem maradt ki ebből az extra bevételi forrásból. Még a rendőrnek is jutott, ha gyorshajtásért vagy helytelen parkolásért elfelejtett nyugtát irni. Nem utolsó sorban azok a családok akik ilyen valutával biró kapcsolattal birtak . * Ország szerte szájtátva bámulhatta a közönség a szebb és márkásabb tipusú autókat. Azért ezek mutatósabb voltak, mint a megszokott Skoda vagy Trabant látványa. Forgott a pénz egy szük réteg kezében és virágzott a kiskereskedelem. Ennek hatására emelkedett sokak számára az életszinvonal. Épültek a nyaralok, nagyobbnál nagyobb házak és nyiltak az új butiquok. Kialakult az állami apparátus mellett egy kapitalista értelembe vett gazdag réteg. A fix fizetésért dolgozó gyári munkás, adminisztrátor és a nyugdijas helyzete nem változott, ö maradt a minimum szinten.
Az első 6 hét ... Sorkatonai szolgálatom alatt történt meg ez a kis történet. A kiképzés ideje alatt a nap minden perce ki volt használva. Lotás, futás, masirozás és parancs parancs hátán ami gondoskodott arról, hogy az úgy is legyen. A századok ebédre sorakoztak, majd rajonként vonuktak be az étkezdébe. Az asztalokon már tálban gözölgött a leves. A "jó étvagyat" elhangzása után volt szabad helyet foglalni és a bendőt tömni. Az első időben aki közelebb volt a merőkanálhoz az mélyen a tál aljáról a sürüt vette ki magának. Mire az utólsó is sorra került, annak már csak a hig lé jutott. Pár napig ment ez a verseny, mire sikerült az önzőbekkel is megértetni, zöld ágra vergödni. Ne az domináljon senkiben, hogy Ö gyorsabb vagy erősebb. Ahol 10-12 ember ül egy asztalnál és hasonló a soruk ott a testvériesség szellemében kell együtt élni. Katonaságról lévén szó, bajtársiasan osztódik a leves is.
Kimenő ... Az eskű után Budapest közelében müködő kis egységhez kerültem rövid időre. A falu határában volt az alakulat, ami pár barakból állt. Itt tengette életét az pár kiskatona. A hétvége mindig csendes volt, mert a hivatásos állómány kint lakott a faluban, igy hát volt idő napozni, futbalozni és titokban sörözgetni. Akadt egy-két helyi kislány is, aki a keritésen keresztül ápolgatta a barátságot a honvédekkel. Szép tavaszias hétvége volt és mindenki lustálkodott. Hetfőre teljes lett a csapat és sorakozóval indult a jelentes. Volt egy Kovács nevü honvéd aki a háztáji feladatokkal volt megbizva. Volt itt nyúl, disznó, csirke, kutya, macska és egér is. A szú meg ette a barakok gerendáit, de azokkal nem kellett Kovácsnak törödni. Ö követekezett: jelentem fötörzsőrmester elvtárs, hogy szolgálati időm alatt semmi különös nem történt. Mire a főtörzs: Kovács, maga adott enni az állatoknak? A disznó kiette a téglát a falból és az elöbb kezdett neki a palánknak. Kis csend mire a valasz: miért adtam volna? - nem kért :-)))). Rendben Kovács! Ha nem kért, akkor egy hónapig nincs kimenő. - Értettem.
Bajtársiasság ... Csapatunkban volt egy honvéd aki kilogott a sorbol. Nem volt rossz gyerek, csupán viselkedése-modora unszimpátiával birt. Ismét egy hetfői nap, - sorakozó, jelentés. Állt ő is a sorban, bár szivesebben feküdt volna, mert igen csak ramatyul nézett ki. Hétvégi eltávozása alatt a falusi kocsmában kihúzta a gyufát és a helybeliek megdádázták egy kicsit. Ennek ellenére mikor rá került a sor, jelentett: főtörzsőrmester elvtárs szolgálati időm alatt semmi különös nem történt. Mire a főtörzs: hát ahogy a szinek változnak a fején, valami csak történt? - megvertek a faluban. Főtörzs: kivel volt kimenőn? - Kováccsal. Főtörzs: Kovács, miért nem segitett? Mire Kovács: főtörzsőrmester elvtárs jelentem, nem kellett segiteni, voltak azok elegen. Meg tudták verni azok nélkülem is, - mire mindenki nevetésbe tört ki :-))))) Rendben Kovács, egy hónapig nincs eltávozas. - Értettem :-((((
Szerencsejáték ... A lóversennyel úgy 19-20 éves koromban kerültem kapcsolatba. István a Gellért hotelban dolgozott és invitált minket a Kerepesi úti ügetőpályára. Biztos tipp? Gyuri, Imre Laci, Sanyi, vendéglátós barátaim társaságában probáltam meg én is a szerencsejáték e váltózatát. Hideg szeles téli este volt. Az első osztályon lábatalankodtunk az emberek között. A tömeg kavargott a pálya és a kassa között. Egyesek magukban beszéltek, mások hangosan szitkozodtak. Új és ismeretlen volt számomra itt minden. Volt büffé is ahová a futamok között behúzodtak az emberek egy kis melegitőt venni. Hubertus, Mecseki, kis és nagyfröcs, és forralt bort is kapható volt. Zona ételek, lángos, tepertős pogácsa és fasirozott is volt a menűkártyán. Nagy része a parázsló abroncsos koksz kályhák körül vitatta meg a futamokat. A kasszánál volt tolakodás, hogy ki veszitse el előbb a pénzét. Egy-egy futam végeztével ürültek a pénztárcák és apadt a tömeg is. Az eldobált szelvényeket a szél söpörte minden felé. * Idővel megtanultam fogadni és a Turf újságot is rendszeresen tanulmányoztam. Érdekes társaság gyült itt össze. A különböző társadalmi réteg majd minden osztálya megtalálható volt itt renszeresen. Különösen a szőveg ami nekem tetszett: Spuriga, rád tettem a vacsora pénzem, - mire a hajtó, - Apukám akkor ma nem fogsz vacsorázni. Igaza lett . Egy szónak is 100 a vége: ezen a játékon még nem sokan gazdagodtak meg. Lehet időnként nyerni, de hosszú távon mindenki csak veszit.
Románia ... Az 1960-as évek elején jött a hir, hogy nagynénem Olga elhunyt. Apám szeretett volna mielőbb Aradra utazni, hogy bucsút tudjon venni növérétől, de az akkori helyzet ezt nem tette lehetővé. Az ügyintézés vagy másfél hétbe került mire vonatra ülhetett. Olga addigra már el volt temetve és nagy meglepetésére a lakást is üresen találta. A rendörség felvette a jegyzőkönyvet és evvel le is volt zárva az ügy. Olga volt a családban aki a legmagasabb szintre került, mert férje báró Bornemissza magas poziciot töltőtt be Torda vármegyében Trianon elött. Ők még időben át tudtak költözködni Aradra ami akkor az Antant megszállási övezete volt. Festmények, porcelánok, ékszerek, butorok és ami nekem igy utólag potolhatatlan érteknek tünik a családi kutyabőr is eltünt amit akkor mint rangidős Ő őrzött.
Az 1970-es évek vége felé enyhült a kapcsolat déli szomszédunkal. A különböző minisztériumok tárgyalásai kedvezően alakultak. Engedélyezték az Utasellátó Vállalat, mozgószolgálati részlegének a csere alapon történő magyar-román hetet. A vendégek Budapest-Nyiregyháza, mig mi Bukarest-Constanca vonalát kaptuk. Sikeres pályafutást tudhattam magam mögött igy részese lehettem én is ennek az utazó keretnek, mint főpincér. A különleges alkalomra való tekintettel BM-es eligazitásban is részesültünk. Kerüljük a politikai vitákat, hazafias gondolatokat ébresztő beszélgetéseket. A békesség megörzése kedvéért a román hatóságok csak az éjszaka leple alatt engedélyezték, hogy étkezőkocsink átszáguldjon Erdély vadregényes tájain. Hajnalban érkeztünk a fővárosba és hamar besoroltak egy Constancába induló szerelvénybe. A pályaudvaron munkába induló vagy érkező emberek meglepetéssel vették észre jelenlétünket. Érdeklödtek, hogy hová megyünk? Meddig maradunk? Indulás elött a büffés már szép forgalmat tudhatott magának a peronon áldogáló kérdezösködő utasoktol. Az út oda felé kellemes volt és akadt pár magyarul beszélő vendégünk is. Vissza felé gurulva állómásról állómásra egyre több honfitársam kereste fel éttermünket. A pörkölt nokedlival, gombas szelet és a borjú bécsi futószallag gyorsaságával fogyott. Az üveges borokat és söröket nem tudtuk olyan gyorsan számlázni, mint arra igény volt. A hangulat olyan volt mintha valamelyik hétvégi hazai járaton dolgoztunk volna. Az emberek boldogok voltak e pár négyzetméteren Magyarországon érezhették magukat. Bukarestbe vissza érkezve aztán tetőzött minden. Futótüzként terjedt el a hir, hogy itt vagyunk. Étkezőkocsinkat már vártak a magyar ajkú emberek és ami csak hazai termék volt azt mind felvásárolták. Kossuth, Fecske és Szimfonia cigaretta úgy elfogyott, mintha ingyér adtuk volna. Ajándéktárgyak, szalámi, csokoládé és reklámnak vitt lapoknak is hamar új gazdája lett. Késő délután ment is a telefon Budapestre: S.O.S.! Utána naponta láttak el minket otthonrol áruval. A hét elteltével természetesen ismét az éj leple alatt hagytuk magunk mögött a volt magyar városokat, falvakat, területeket. Üresen gördült vissza étkezőkocsink Budapestre. * Trianon húzott új határokat, de egy nemzetet történelme, kultúrája és nyelve tartja össze. Amit akkor ott átéltem, ahhoz kiegészités képpen csak annyit: tragikus hogy igy alakultak a dolgog, de le a kalappal az ott élő és magyarnak valló emberek előtt.
Büszkeség ... Fiatalként én is hamar előitélettel voltam emberekről akik igy vagy úgy nem az én nézetem szerint éltek, öltözködtek, viselkedtek. 26 éves koromban egy évet Berlinben laktam és dolgoztam a TESCON keresztül. Német kollegáimtol tanultam meg, hogy minden emberre szűkség van. Úgy a sinet krampácsoló vagy a csatornát tisztitó munkásra, mint a dotor vagy mérnőki diplomával rendelkező emberre. Ott az utcaseprő büszke volt munkájára. Ez akkor meglepett és csak évekkel később értettem meg ennek a szemléletnek gondolatát, értelmét. Attól függetlenül, hogy ki mit csinál? - azt respektálni kell. A munka soha nem szégyen. Életem során találkoztam gazdag és koldus emberrel egyaránt. Meghallgattam történetüket és csak azután alkottam róluk magamban véleményt. Már nem külsejük vagy pénztárcájuk vastagsága után itélkeztem. A maga nemében minden ember ''unik'', azaz egyedi értekkel bir és szükség van rá, becsülni kell.
Lovas kaland ... Reggelente mikor nyitottam az udvar felöli ajtót ahol az istállók voltak paripáim mindig nyeritve üdvözöltek. Kivittem őket a karámba ahol szokás szerint elöször homokfürdöt vettek. Izmaikat lazitva ugrándoztak-rugdaloztak majd rövid vágtákba fogtak és végezetül a füves részen kezdtek el békésen legelni. Dél körül kapom a telefont, hogy lovaim a szomszéd vetésében ebédelnek. A kanca csikójával és a csödör mosolyognak rám mikor végre megtaláltam öket. Elöször a csödört vittem vissza boxába, majd a kanca után mentem. Bizonyára nem vette jó névem tölem, hogy ismét megzavarom őket ebédelés közben. Megjavitottam a karámot és pár nap elteltével újra ismetlödött az eset. Valoszinű ők is úgy voltak vele, hogy a szomszéd kertjében mindig zöldebb a fű. Kanca volt stratéga aki megtalálta a karám legérzékenyebb pontját és a csödőr a harcos aki utána azt kitörte. Második alkalommal a kancát sikerült előbb megfognom és lám csoda történt. Jött vele a csikó és fejét lehajtva, röstelkedve bandukolt utánunk a csödör is. A véletlen segitett, hogy a természet törvényszerüségéből ismét tanuljak.
Japán kakas ... Városban nevelkedett gyerek voltam es vidéken eltöltött éveim alatt közelebb kerültem a természethez. Az istállón kivül baromfiudvar is volt. Több fajta tyúk, liba, kacsán kivül még vadgagalamb és szarka is fészkelt a fán. Tavasszal megjelentek a cinkék és fecskék is. A kakasok hangos kukorekolással adták tudtára mindenkinek, hogy a nap már kelöben van. A szép nagy arany begyes, vörös tollú, piros tarajú kakasoknak megvolt az állandó helyük ahonnan az ébresztőt jelezték. Ki az ol tetejéről, mások cölöpre, karóra szállva a magasból kukorékoltak. Volt egy kicsi japán kakaksunk is. Ő nem kukorékolt, munkáját végezte. Az udvarra érkező ébredező tyúkokat sorba lekezelte. Mire a mi szép kakasainkra került volna sor a tyúkoknak már más járt az eszükbe. Magokat kerestek vagy gilisztáért harcoltak. Csalódott kakasoknak már nem volt mit tenni, követték példájukat. Addigra a mi fáradt japán kakasunk már ismét az olban pihent. Munkájának volt eredménye, mert tojásból soha nem szükölködtünk.
Incidens ... Kint tartozkodásom idején éltem át ezt az esetet. A vendéglátónak búcsút mondtam. Saját erőböl végeztem iskoláimat a számitástechnika területén és közben vállaltam egy olyan allást ahol nappal dolgozhattam. A városi közjóléti hivatalban helyezkedtem el, mint irodai gondnok. A számomra eddig ismeretlen bürokratikus adminisztrativ világ kellős közepébe csöppentem. Több mint 100 ember dolgozott itt, felosztva osztályokra, csoportokra és természetesen az irodai ranglétra különböző fokozatán. Szokás volt itt, hogy születésnapra perselyeztek, gyüjtöttek az ünnepelt részére. Abból virág, ajándék lett véve. Októberban kerültem oda igy volt lehetőségem szeptemberig 11.-ig majd mindenkinek hozzá járulnom egy kis adománnyal, ha kértek. Mikor rám került a sor, traktáltam én is süteménnyel a kollegákat, ahogy az szokás volt. Én semmit sem kaptam, nekem nem gyüjtött senki sem. * Rosszul esett a dolog, de tanultam belőle. Megértettem azt, hogy aki a ranglétra alsó fokán áll, annak jobb távol tartania magat az ilyen dolgokbol. Ha nem adok, akkor törvényszerű, hogy én sem kapok és igy megkimélem magam attól, hogy csalódás érjen.
Kompjuter ... Több mint 10 év távlatából tekintek vissza. Kedvenc időtöltésem lett esténként barátnőm pc-jén ismerkedni a technika e csodálatos találmányával. Távozása után mint sok más megszokott dolog ilyen esetben köztük ez is nagyon hiányzott életemböl. Elszántam magam és vettem egy fekete burkolatú Fujitcu márkájú akkor topnak számitó multimédia pentium I. kompjutert. Kiváncsiságom nagyobb volt mint tudásom. Addig ügyeskedtem, mig egyszer csak kialudt a fény és képernyőm fekete lett. Ismerősöm sikertelen probálkozása után után beteg gépemet szervizbe voltam kénytelen vinni gyógyulni. Ez idő alatt nagyon árvának és kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Nem is a költségek bántottak ami ezzel járt, mint inkabb az, hogy mások tudására voltam utalva, rászorulva. Megfogadtam magamban, hogy ez többet velem nem fordulhat elő. Elkezdtem tanulni és mivel érdekelt is a dolog, addig bővitettem ismereteimet mig a titkok már nem volt titok. Azóta már én adok leckéket és oldom meg mások kompjuter problémáit.
* Célokat amit nagyon akar az ember azt meg is tudja valósitani, el tudja érni. Magátol persze nem történik semmi.
Okos tojások ... Évek óta megjelenek hol ezen, hol azon a chat programon. Többnyire kellemes társaság gyülik össze és a résztvevők nagy része is igy érzi addig, amig a politika nem kerül a beszélgetés középpontjába. Sajnos mindig akad egy pár fanatikus személy aki addig rágja a csontot a múlt és jelennel kapcsolatosan, mig kiürül a szoba. A beszélgetés személyeskedésbe megy át, vita lesz belöle és gyakran anyázással végződik. Vannak köztünk igen hozzá értő egyének, akik otthon ülve a fotelböl oktatnak ki embereket, hogy mit és hogyan kéne csinálni. A magam részéröl külföldön élek. Mindig azon a véleményen voltam, hogy nem idegenben kell a mellet verni, hogy mekkora magyar vagyok? Aki olyan nagy szakembernek érzi magat a magyar politikában, annak haza kell menni! Otthon kell megmutatnia, hogy mit tud. * Ha összeveszel valakivel és csúnyát mondasz neki akkor azt megsebzed. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre. A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai. A megtörtént hibákból levonhatunk tanulságot, véleményünket kifejthetjük nyiltan, de ez soha nem lehet ok arra, hogy másoknak avval fájdalamat is okozzunk.
Ahogy az évek telnek ... Iskolás éveimben és fiatalember koromban rendelkeztem egy fajta pozitiv sugárzásnak nevezhető karizmával, azaz vonzódtak hozzám az emberek. Aztán úgy a 45-öt elhagyva ez kopni kezdett. Talán a csalódások hatására vagy külsöm váltózásával ezek lassan negativ sugárzássá alakultak át. Egyéniségem nyugodt, békés és időnként nagyon is magabiztos. Arcomon a vonások is erősebbek lettek. Valószinű nézésem is a szemüveg viselése miatt már nem olyan barátságos és mosolyom sem tünik öszintének. Igaz, soha nem voltam egy nevetös tipús és a szám sem ért a fülemig, de cinikus humorom a mai napig is még velem él. * Ismeröseim acceptalnak és értik gondolatmenetemet, de idegeneknél ez gyakorta félre értésre ad okot. Ha nem is mindig számoltam 10-ig, de akaratlanul is követtem el hibákat...sorry! Nem is az amit mondtam, mint inkább ahogy azt mondtam. Ezen a stiluson váltóztatni igen nehéz és levontam belőle a konzekvenciát. Beláttam, hogy a hiba bennem van és kerülnöm kell azokat a helyzeteket ahol ezek a bakik elő fordulhatnak. Pontot tettem a mondat végére és evvel lezártam életemben egy időszakot. Eröltetni dolgokat fölösleges. Konfrontációkat soha nem kedveltem és ha módomban volt, akkor inkább kitértem mindig elöle.
"Éljünk a mának és törödjünk inkább avval, hogy a holnap jobb és szebb legyen mindannyiunknak! Kis gond, nem gond, ... nagyot az idő oldja meg, .... minden csoda 3 napig tart.
Az oldal folyamtosan bővitve kis történetekkel... |
